Az idő múlása persze megszépíti az emlékeket és minden ami “retro” és rikítóan neon színű az csak jó lehet de ki kell ábrándítsam a kedves olvasót. Sokaknak ez az évtized egyet jelent a totális kilátástalansággal. Kezdjük egy kis történelemmel: Pár évtizeden keresztül adott volt egy erősen beszabályozott és hosszú távon totálisan életképtelen politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedés, ahol az általánosan előírt normáktól eltérő attitűd minden volt, csak nem támogatott. Ám annak aki hajlandó volt szép csendben – vagy, ha kellett hangosan – beállni a sorba tálcán kínálták a nyomasztóan langymeleg létbiztonság illúzióját, ám ha lázadásra adtad a fejed akkor bizony erősen tétre ment a játék. Ismerős a szitu?
Aztán jött a változás szele…
…és a nyolcvanas évek második felében a szabadság közelségével együtt nőtt a frusztráció, a nyomasztó bizonytalanság, majd a “rendszerváltással” együtt sokaknak a munkanélküliség, elszegényedés és igencsak aggasztó képet mutatott az öngyilkossági ráta. Aki jó helyen volt jó időben annak nyilván nem volt oka panaszra, aki nem annak viszont nagyon kellett valami kapaszkodó, hogy ne darálja be teljesen a depresszió. Ebben az időszakban az óbudai panelházak árnyékában pár srác valahogy ösztönösen ráérzett, hogy mi az a zene ami itthon még nincs, pedig baromi nagy szükség lenne rá…
…és megszületett az F.O. System
Borongós, monoton, kiábrándult és fájdalmasan őszinte és mégis sokaknak ez a zene adott erőt ahhoz, hogy ne fulladjanak bele a nyomasztó mindennapok szürke mocsarába. Többen az “elmúlás zenéje” címszóval emlegették őket, pedig inkább szólt mindez a túlélésért vívott belső harcokról.
Az F.O. System a kultikus Fekete Lyukban nagyon hamar megtalálta a közönségét és a maga megfoghatatlan titokzatosságával együtt is nagyon hamar a csúcsra ért. Sorra jöttek teltházas koncertek gyakran a legendás “nagyok” előtt (Christian Death / New Model Army) majd 1990-ben megjelent az első nagylemez, ám ekkorra már leáldozott a korszakra jellemző hangulatvilág, és a zenekar tagjai is más irányzatok felé fordultak, így 1991-ben a zenekar váratlanul bejelentette feloszlását, majd több mint 15 év csend következett. Ha bővebben érdekel a zenekar története, akkor érdemes megnézned a Filmmúzeum Privát Rocktörténet című műsorához készült, archív videókkal kiegészített dokumentumfilmjét.
Az F.O. System 2006. február 4-én, a Pecsában ismét színpadra lépett, majd ugyanebben az évben a soproni VOLT Fesztiválon a The Cult előtt is megidézték a múlt szellemét. Azóta viszonylag kiszámíthatatlan rendszerességgel bújnak elő az árnyak mögül, és a korai időszakra jellemző minden konferálást mellőző színpadi jelenlét helyett egy változatosnak ugyan nem nevezhető mégis kihagyhatatlan közösségi élményt nyújtanak.
Évente egy F.O. System koncert kell ahhoz, hogy az ünnepélyes szomorkodás jegyében együtt lehessünk felszabadúltan vidámak.
Nagyon nem szeretem a “ha nem vagy benne, akkor úgysem érted” jellegű fellengzős szövegelést, de jelen esetben igaz. Ugyanúgy ahogy az is, hogy aki benne van, nagyon jól tudja, hogy mire számíthat és ezzel mi is így voltunk. Ünnepi hangulatban és indokolatlanul korán érkeztünk a Barba Negra sátrába, de már érkezésünkkor lehetett sejteni, hogy nem sokkal később erősen korlátozva lesz a mozgásterünk, így már az előzenekar alatt kinéztük magunknak az ideális helyeket a színpad előtt.
Az estét megnyitó Amber Smith zenekarról korábban még sosem hallottam, ami annyira azért nem meglepő tekintve, hogy a személyes mércém szerint populáris kategóriába sorolt indie rock műfaj totál távol áll tőlem. A nagy internetes közösségi lexikon azt írja róluk, hogy a zenekart Poniklo Imre alapította 2000 elején és, hogy eme trióként operáló formáció az egyik legrégebben létező honi indie zenekar. Nos, egyáltalán nem bánom, hogy volt alkalmam megismerni őket, sőt azt kell mondanom, hogy jobban megszólaltak, mint a fő attrakció. Maga a zene néhol darkos, néhol poppos de a lényeg, hogy nagyon egyben van és egy kellemes profi bemelegítést kapott az apránként gyülekező tisztelt nagyérdemű.
“Amíg tart az éjszaka és fel nem kel a nap…”
Tekintve, hogy nem ez volt az első F.O. System koncert amin volt szerencsém jelen lenni tartalmilag semmi meglepetés nem érhetett, leszámítva az igen jól sikerült VHK feldolgozást. A repertoár és az időtartam adott és borítékolható volt, hogy ez egy végigéneklős este lesz a hangulat viszont tényleg leírhatatlan. Hihetetlen, hogy ez a zenekar a mai napig képes a szemtelenül fiataloktól az örökké fiatalokig bárkit megszólítani. És bár ezt az energiát a 90-es évek panel-nemzedékének kiábrándultsága idézte meg a dalok örökérvényűek maradtak, ráadásul az elmúlt lassan két esztendőt jellemző bezártság, bizonytalanság és elszigetelődés egy egészen új aktualitást ad az évtizedek óta ismert daloknak. A személyes kedvenceim jelentős része (Nézz rám, Talán, Öngyilkos vágyak) még a koncert első felében elhangzottak ám Ne félj, ez csak rátett még egy lapáttal az amúgy is felfokozott hangulatomra és bár most nem láttuk a Holdat az Utazás az Utolsó üvöltésig kitartott. Egy év múlva találkozunk?
Beszámoló: Vérvizsla
Fotók: Kieron
További képek: IDE KATTINTVA
