Rockmaraton beszámoló. Első rész.

Túl vagyunk hazánk első számú rockfesztiválján. Idén is földbe döngölt a Rockmaraton. A tavalyi viszontagságos év után idén újra kinyitotta kapuit a Szalki-sziget, hogy egy héten át a legjobb rock és metál koncertek színhelye legyen.  Tavaly az ominózus Megadeth botrány és a borzasztó időjárás sem tett jót a maratonnak, de szerencsére most minden csillag egyben állt az égen és egy majdnem tökéletes fesztivált kaptunk. A “majdnem részre” majd az írásom második részének végén kitérek, de addig is kezdjük az elején. Két részes beszámolómban igyekszek feleleveníteni és átadni milyen volt egy hétig dunaújvárosinak lenni. 
Hétfőn egy nulladik nappal nyitott a dunaújvárosi sziget, ami annyit tesz, hogy a beköltözés mellett egy színpadon már dübörögtek a koncertek. Igaz headliner nélkül, a helyi bandák mutathatták meg mit tudnak. A város összes zenekara színpadra lépett, hogy bebizonyítsa Dunaújvárosnak is helye van a hazai metál-térképen. A hangulatra nem lehetett panasz, habár még közel sem maximális létszámmal zajlott a buli, de így is jól megtelt a Tetovált Állatmentők Színpad előtti tér. Ha már szóba került a szervezet, idén nem csak, hogy megkapták a második számú nagyszínpad nevét, de külön standdal és kutyamegőrzővel is kivonultak. Remek ötletnek bizonyult, hiszen a rockerek zord és morcos külseje is állatbarát szívet rejt. Rengetegen adományoztak nekik és vásároltak egyedi pólókat, ajándéktárgyakat. Remélem jövőre is találkozunk velük a fesztiválon, de nem csak itt hanem több helyen is. Az állatkínzások ellen ugyanis drasztikusan fel kell lépni, és minden ilyen megjelenés erősíti a közösségi akaratot, támogatást, és talán előbb-utóbb kormányzati szintre is elér az egésznek a híre, és végre történik valami lépés ez ügyben  kis hazánkban. Említettem ugyan, hogy most az időjárás is kegyesebb volt mint tavaly, de azért kaptunk ízelítőt abból amikor nem csak a közönség tombol hanem az ég is. A Jolly Jackers koncertje után egy rövid, de annál durvább vihar kapta telibe a Szalki-szigetet. Monszun szerű esőzés és orkán erejű szél. Szerencsére idén megúszta a terület a villám találatokat, noha nagyon közel és nagyon sok csapott le, de nem történt találat mint tavaly. Innentől kezdve szinte minden napra jutott kisebb vihar, egy egy zápor, vagy csendesebb eső, de szerencsére a mindent elmosó, sártengerré változtató esők elmaradtak. 
A helyi bandák koncertjei után aztán hajnalig folytatódott a buli a rockdiszkóban, hogy másnap már külföldi sztárfellépőkkel, hivatalosan is elstartoljon a 27. Rockmaraton.

Kedden már mind a három színpadon beindult a nagyüzem. A folkos- punkos napon a hazai Kylfingar, Niburta, Dalriada hármas adta meg az alaphangot. Mivel ez a műfaj sosem állt hozzám közel, főleg nem hazai viszonylatban, így nem kommentálnám a látottakat zeneileg, ellenben az biztos, hogy mindhárom csapat remek hangulatot teremtett. A  Hammerworld nagyszínpadon a feröeri Tyr fellépésével kezdődött a külföldi zenekarok felvonulása. A szigetországban tized annyian sem laknak mint hazánkban, mégis sikerült egy világszinten elismert produkciót létrehozniuk, ami pusztán a statisztikákat figyelembe véve is igen csak elismerésre méltó. Emellett igényes és kidolgozott zenéjük -még ha nem is kedvelem a stílust-  még engem is meggyőzött. Tovább erősítette bennem azt  az örök igazságot, hogy élőben szinte minden jobb, jobban megfog.  A koncerten, ahogy a teljes turnén is, a Dalriadából ismert Tadeusz dobolt a feröeriekkel. 
A fesztivál úgy volt kialakítva, hogy egyszerre a három színpadon sosem ment semmi, vagy maximum nagyon kis átfedéssel, így ha akart az ember majdnem mindenbe bele tudott nézni.

Én is átlestem a BP Underground Sátorhoz, ahol Total Chaos és az Acidez hozott nekünk a tengerentúlról egy punk és hardcore erős egyvelegét nyújtó showt. Meg kell jegyeznem, itt a sátor színpadon volt szinte mindig a legjobb hangulat. Kicsi, mindig tömött, igazi pörgős bulikkal. Szinte mindegy mi ment itt, mindig remek volt az atmoszféra és azonnal mozgásra bírta az embert. A Tetovált Állatmentők színpadon hazai fronton a Watch My Dying és a Rómeó Vérzik is jól megmozgatta a tömeget de a legnagyobb megindulást a Paddy and the Rats idézte elő. Már-már megszokott, hogy az ő koncertjeiken van az egyik legjobb hangulat. Most sem volt ez másképp, szinte az egész küzdőtér egy emberként ugrált a dalokra, slágerekre és a vadi újakra egyaránt.
A nap fő fellépője egyértelműen a finn Amorphis volt, akik az utóbbi időben nagyon sokat jártak nálunk. A death metál keverése a kifinomult progresszív metállal egy olyan hangzást ad ami élőben szinte tökéletessé teszi a csapatot. Újabb lemezeik is rendre magas pontszámot kapnak, de ezek úgy szólaltatják meg élőben, ahogy csak kevesen tudják. Továbbmegyek, az Amorphis azon kevés csapat közé tartozik, akik egy fesztiválon sokkal jobban szólnak mint egy klubkoncerten. A nagy terek, a monumentális színpadok csak egy pluszt dobnak arra a performanszra amit koncerteken nyújtanak. Nekem egyértelműen a hét egyik kedvenc emléke marad, simán dobogós.

 
Szerdán az ukrán Jinjer kezdte a fejletépést a nagyszínpadon. Tatiana Shmailyuk énekesnőben valami elementáris energia lapul. Olyan tempóval szántotta fel a színpadot , hogy abban elfáradtam, hogy néztem.   Az biztos, hogy a groove-ban és a metal core-ban is egyaránt otthonosan mozgó négyes egyre nagyobb ismeretségre tesz szert Európában . Felrakták  keleti szomszédainkat a térképre, és habár egyáltalán nem újdonság amit csinálnak, ilyen lelkesedéssel és energiával biztos, hogy egyre ismertebbek lesznek.
A magyar bandák közül ezen a napon a Moby Dick a Lord és az Akela koncertjeit néztem meg, vagy néztem bele.  Smiciéknél és Főnökéknél semmi változás. A megszokott minőség és ez 25-30 év után azt hiszem több mint elég. Még mindig rengeteg embert mozgatnak meg és noha semmi világmegváltót nem zenélnek, ez így pont jó. Egy fesztiválon pedig elmaradhatatlan elemei a bulinak. A Lord viszont -nem megbántva senkit- nekem most kicsit szürke volt. Nem mondom, hogy mindig ilyenek, de ez a maratonos fellépés, talán a meleg  miatt is, de nem sikerült tökéletesre. 
Ugyan az Ossian is ezen a napon lépett fel, de nem lehettünk ott. A sátorban ugyanis egy időben velük, az egész Rockmaraton egyik legkülönlegesebb fellépője a mexicói Thell Bario aprított. A maszkos csávókról nem tudtam eldönteni, hogy valamelyik drog-kartell képviseletében csempésztek heroint az országba a gitártokokban, vagy szimplán csak tömegmészárlásra készülnek. Aztán mint kiderült a maszkok alatt végtelenül szerény és kedves latin csávók voltak, akik csak kívülről tűntek keménynek. No meg a zenéjük volt  olyan, hogy a Mohs-féle keménységi skálán simán befér a kvarc és topáz közé, avagy karcolja az üveget és szikráztatja a fémet. Hardcore  pure fckn Hardcore. 
Repedt a padló, borult a sátor. Ugyan a hangzás itt nem volt tökéletes, talán a két dob miatt amit egyszerre használtak a színpadon, de így is egy különleges buli volt. Aki lemaradt augusztus negyedikén Pesten is elcsípheti őket.
Közben az Agnostic Front is belekezdett a műsorába. A lendület ugyan az csak most az amerikai vonal mutatta meg, hogy ők is tudnak HC-t játszani, nem is akárhogy.  Az idén már 37!! éves együttessel az egész színpad előtti rész együtt lélegzett, tombolt. Vinnie Stigma gitáros, aki 1980-ban létrehozta ezt az egész formációt, elnyűhetetlenül rohangál fel és alá, pedig már 61 éves is elmúlt. Ha valakivel jellemeznem kell a műfajt akkor az ő. Brutális, energikus, soha el nem fáradhatatlan örök lázadó.Hátra volt még többek között  az Arch Enemy fellépése is. Tavaly augusztusban a Barba Negra Track közönségét mozgatták meg . Most pedig itt is bizonyították, hogy Alissa White-Gluz-zal brutálisabb a csapat mint valaha. A kék hajú “minden férfi és sok nő” álma énekesnő egyszerűen követeli, hogy a szemünket rátapasszuk. Egyre feltűnőbb és extravagánsabb ruhakölteményei, türkizesen fénylő haja, és elementáris erejű hangja a központba helyezi őt. Jelenleg ő a  metál énekesnők No° 1-ja ehhez szerintem nem fér kétség. Látványos színpadképpel, pirotechnikával is kiemelkedőt nyújtottak. Félelmetes riffjeivel pedig jó pár csigolyát megroppantott, és izmot megmozgatott Michael emitt-Amott (bocsi a szar szóviccért) és Jeff Loomis. Az Arch Enemy nem igazán tud hibázni. Élőben hengerelnek de albumon is egyre tökéletesebbek, nem hiába mennek már a legtöbb fesztiválra fő fellépőként. Abszolút megérdemlik.

Éjszakában nyúlóan folytatódtak a koncertek a sátorban, majd a rockdiszkó és persze az elmaradhatatlan lerészegedések. A Rockmaraton nem az a fesztivál ahova pihenni megy az ember. Itt benne van a pakliban , hogy vakhajnalban is felriaszt egy Ruby-Baszdmeg üvöltés-páros, vagy hasonló szállóigévé vált mondások. De ez abszolút rendjén van. Délelőtt mindent ki lehet pihenni a strandon. A Pécsről Dunaújvárosba költözés egyik pozitívuma (sok egyéb közül), hogy van strand. Nem kell a camping területen rohadni a 40 fokban. A Duna ártéri strandja kiváló felfrissülési lehetőség. Rendesen ki is van használva ilyenkor. A legszebb az egészben pedig, hogy mivel ez egy teljesen nyilvános part, egyszerre pihen ott a “szakadt” rocker és a dunaújvárosi nagymama az unokákkal. Mégis megfér a kettő egymás mellett.  Sajnos idén először szomorú eset is történt. Egy fesztiválozó lett rosszul a vízben, de a vízi-mentők és a mentőszolgálatnak hála, sikerült őt újraéleszteni még időben.
Aki pedig nem kedveli a vizes szórakozást az az Off-Rock tanyán kapcsolódhatott ki immáron 10. alkalommal. Társasok, bemutatók, kvízek, beszélgetések, filmnézések, arcvadász játék, sportok és sok más. Szinte mindig tele volt a “tanya” Örülök, hogy minden évben itt lehetnek ők is.Csütörtökre virradóra úgy keltem, hogy eljött a nap amit a legjobban vártam, mind a magyar, mind a külföldi fellépő szempontjából.  Hazai vonalon az AWS koncertje az ami igazán megmozgatott. Továbbra is tartom, hogy a feltörekvő zenekarok közül ők messze kiemelkedőt nyújtanak. Zenében is, de ami igazán odabasz az az egészhez való hozzáállás. A színpadi élet, a közönséggel való kommunikáció és közvetlenség, amiben Siklósi Örs frontembernek elvitathatatlan szerepe van. Egy emberként robbant fel a sátor. Most sem hazudtolták meg magukat a srácok. Az újra öttagúvá formálódott csapat pedig egyre jobban azon gondolkodtat, hogy igenis nagyobb színpadon lenne már a helyük. Most is aki csak a színpad közelébe ért, ha nem is ismerte őket azonnal ott ragadt. Ha jövőre is ott lesznek, mindenképpen feljebb kéne lépniük, megérdemlik.  Az Apey and The Pea-nek is sikerült kikerülni a nagyszínpadra, ami náluk is abszolút megérdemelt. A tavalyi koncerthez képest pedig külön pozitívum, hogy Apey végre kommunikál a közönséghez, így az arcpirító és nyaktörő riffek mellett végre a zenészt is megkapjuk nem csak a zenét. Szép számmal gyűltek össze rájuk is. 
A Tetovált Állatmentők színpadon ma a Nevergreent leszámítva Punk nap volt, az olasz Talcoval főszerepben. Táncoslábúak előnyben voltak. Habár nem rajongok a punkért, a PICSA és a Prosectura koncertjei továbbra is jók. Hiába az eltelt 25 év a két zenekar életében, aki egyszer  punk volt,  az az is marad.A Hammerworld színpad felett Apey után egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, és most nem az időjárásra gondolok. Először Portugáliából a Mooonspell szállította a  borút.  Mindig paradox hat, ha egy mediterrán országból olyan zene jön ami inkább az angol és skandináv vonalat erősíti. Mégis a Moonspell több mint húsz éves pályafutása alatt bebizonyította, hogy az óceán part, a mindig termő citrusfélék, a pezsgő latinos élet nem feltétlen mindig csak a vidámságot hordozza magával. Fernando Riberio, vagy ahogy többen hívják, a Sötétség Hercege vagy Vámpírja önmagában is letaglózó. Tiszta és mély, vagy épp csontig ható hörgő témái tonnányi súlyként ülnek meg a válladon, és a legjobb és legboldogabb pillanataidban is simán képes egy komor belső hangulatot varázsolni. A zene mellé pedig a legtisztább de ugyanakkor kegyetlen dark dallamok sorakoznak fel. Az alkonyhoz ami a Szalki-szigetre borult, pont tökéletesen illett ez a fajta zene. Komor, karcos, fájdalmas, és súlyos de rohadtul érzelem gazdag. Ilyen is kell egy jó fesztiválra.