…Történt egyszer, hogy egy jól sikerült egyetemi előadásom eredményeként a tanszék 5000 Ft jutalmat szánt nekem, erről e-mail-ben értesítettek, melyben közölték, ha március 16-ig nem veszem át, akkor nem kapok indexet és nem vehetek fel vizsgákat. Na mondom, fura egy ajándék.

Időben elmentem a kijelölt helyre, udvariasan bemutatkoztam, és mondtam, miért jöttem.

„Hát menjél a TO-ra (Tanulmányi Osztály), ott majd megkapod.”

1 metrómegálló utazás, fel a második emeletre az épületben, bemutatkozás, miért jöttem… Néni nem köszönt, csak szúrós szemekkel próbált kitaszigálni az irodából. Majd, miután látta, hogy ez kevés lesz, megszólalt csengő (bányászhangon).

„ Azt a HÖK irodában intézd el!” (Onnan jöttem, de hát ez van).

Két emelet le, egy metrómegállót vissza és máris ugyanazzal az egyébként nagyon csinos lánnyal beszélgettem, aki sűrű „elnézéskérés” után mondta, hogy adja is a „sárga-csekket”. Igen furcsán néztem, mert arra számítottam, hogy előveszi a fiókból a kis fémdobozt és kivesz belőle öt rongyot, de tévedtem. Pár perc múlva visszajött, hogy itt a csekk, fizessek 436 Ft-ot a nyomtatási költségért. Oké, lenyeltem a békát, odaadtam a pénzt és megkaptam a csekket, amivel vissza kellett mennem a TO-ra, ugyanis a kifizetéseket (ha nem elektronikus úton kéred, bár én igen, tehát nem is értem) ott intézik.

Visszautaztam hát a „kedves ügyintézőhöz”, akinek szó szerint fájt, hogy megint ott dekkolok. Köszönök, nyújtom a csekket, de már tolja is a képembe, hogy leszek szíves kitölteni ezt-meg-ezt…Leültem és kitöltöttem a 4 db A4-es oldalt, amin édesanyám nevétől kezdve az indexem számáig mindent kérdeztek. Utóbbit persze nem tudtam, mert honnan is tudnám, mikor azt egy páncélszekrényben őrzik?

No, már vidám, jó hangulatban mentem a titkárságra, hogy az indexem számát szeretném megtudni. Pozitív választ kaptam, de mivel vizsgaidőszakon kívül kérem ki az indexem, ezért 150 forintot kell befizetnem és ugyanennyit, ha vissza akarom jutatni a szekrénybe. Lefordítom. 300 forintot fizettem azért, hogy kinyissanak egy szekrényt, lediktálják a számot és bezárják a szekrényt.

Még mindig kellő higgadtsággal tértem vissza a papírok fölé, majd erőltetett mosollyal átadtam az ügyintézőnek, aki egy 76 Ft-os eljárási díjat kért tőlem. Na, ezen ne múljon, odaadtam. Beütött mindent a gépbe, majd közölte, fizessem ki a hátralékomat. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, révén, semmiféle tartozásom nem volt. (Legalábbis azt hittem). Kiderült, hogy egy „kedves” tanárom a vizsgaidőszak során elvesztette a vizsgajegyzékét, amiben felírta a megjelenésünket stb. Megjelentem a vizsgán, hiszen az indexemben is benne volt az ominózus tanár aláírása és az érdemjegy is!!! Mindezek ellenére a hölgyemény továbbra is kérte a „tartozásom” mert „benne van a rendszerbe”. Szóval csengessek ki 2500 Ft-ot.

Veszettül ideges lettem, de nem tehettem mást, a jogszabály szerint, ha kivetették a befizetési kötelezettséget és én azt 8 napon belül nem fellebbeztem meg, ahogy a HKR szabályozza, akkor fizetek, mint a katonatiszt. Ha mégsem, a vizsgáimat nem vehetem fel, indexemet nem kapom meg, tehát ott vagyok, mintha nem venném fel az 5000 Ft-os JUTALMAT:

Ezen megpróbáltatások után megkaptam az 5000 forintomat, bár még ezután is fizetnem kellett 600 Ft-ot, különeljárási díj címén. Tehát összefoglalva. Az 5000 Ft jutalomért utaztam másfél órát, idegeskedtem és szidtam a rendszert, miközben kedvesebbnél kedvesebb ügyintézőket kellett meglátogatnom.

No, de hogy tisztán lássunk.

Mielőtt megkaptam volna az 5 rongyot, ki kellett fizetnem 436 Ft nyomtatási költséget, 300 Ft-ot ajtónyitogatásért (index), 76-ft eljárási díjat, 2500 Ft „nem jelentem meg vizsgán” címen és 600 Ft különeljárási díjat. Ha ezeket összeadjuk, akkor 1088 Ft-om maradt. Ezért tartottam majd’ 2 órás előadást, ezért melóztam 2 hetet: jegyzeteltem, utánajártam, fogalmaztam, elmélyültem a témában, vagyis felkészültem.

Nem azzal van a baj, hogy 1000 Ft-ot kaptam, de akkor mondták volna, hogy ennyi és nem több! Nem, inkább szívassuk meg a hallgatót, !%/+” fel az agyát, alázzuk meg és még nézzük is hülyének. Nem akarok mély általánosításokba bocsátkozni, de kezdem érteni, miért nem akar szinte senki sem dolgozni kishazánkban. Mert a munkának nemhogy becsülete, de még értéke sincs…

Ezek után csak remélni merem, hogy többé nem „jutalmaz” meg az egyetem a munkámért