
A legtöbb metal banda úgy születik, hogy pár gyermekkori cimbora vagy sulitárs nekiáll zajongani a garázsban, aztán idővel egyre komolyabb teljesítményre lesznek képesek. Ezzel szemben a Metallica létezése a Dániából 1980 augusztusában Kaliforniába keveredett 17 éves Lars Ulrich metal metalfanatizmusának és konokságának köszönhető. Az eleinte még profi teniszező papa, Torben Ulrich nyomdokaiba vágyó Larsnak elég volt egy 1981-es angliai nyaralás, valamint az összehaverkodás a Brit Heavy Metal Új Hullámának egyik legendájával, a Diamond Head-del ahhoz, hogy a teniszütő végleg a sarokba kerüljön. A dobcuccot már megismerő, de azon még távolról sem szakértőként játszó Lars már akkor kisütötte hasonlóan metal mániákus haverjával, a későbbi Metal Blade-guru, de akkor még csak fanzine-es Brian Slagel-lel, hogy amennyiben Larsnak sikerül összehoznia egy saját bandát, felteszi őket is az új LA csapatokat bemutató válogatás lemezre.
James Hetfield egy 1981-es újsághirdetésnek köszönhetően találkozott először az energikus dán tinivel. Az Obsession, Phantom Lord és Leather Charm zenekarokban már némi rutint szerzett gitáros egy-két próba alatt rájött, hogy Lars Ulrich zenei tudása a béka segge alatt van, így nem is akart tovább maradni a lelkes dán amatőrrel, de amikor az felvillantotta a válogatásalbumos lehetőséget, James meggondolta magát. Végül egy kölcsönkért négycsatornás TEAC cuccon rögzítésre került a Metallica első szerzeménye, a Hit The Lights, amelyben Lars dobolt, a bőgőt, az éneket és a ritmusgitárt pedig James Hetfield tolta fel. Ekkor még csak ők ketten alkották a csapatot. Szólósként egy „Fekete Schenker” becenévre hallgató, jamaikai akcentussal beszélő színesbőrű srác, Lloyd Grant vendégszerepelt a dalban, de ő végül hamar eltűnt a süllyesztőben. A Metal Massacre Vol. 1 – köszönhetően elsősorban a Metallicának, valamint az olyan csapatoknak, mint a Ratt, a Bitch, a Steeler vagy a Malice – óriási underground siker lett, így két évvel az 1982. június 14-én megjelent első kiadás után Brian Slagel egy második adagot is piacra dobott. Érdekesség, hogy a csapat neve tévesen Mettallicaként szerepelt az első kiadás borítóján.
A Metallica debütáló koncertjén, 1982. március 14-én azonban már nem Lloyd Grant gitározott, hanem egy Dave Mustaine nevű figura, akivel a Metal Massacre kanadai nyomása kedvéért újra felvették a Hit The Lights-ot, és akivel elkészült a négy dalt tartalmazó Power Metal demó, amit már a Hetfield-rajzolta, jól ismert logó díszített. A demó címét Ron McGovney adta, de a többiek megkérdezése nélkül, és ezen Lars rendesen ki is akadt. A korabeli rádiórockra, AOR-ra jobban gerjedő Ron McGovney basszer zeneileg nem igazán passzolt közéjük, de emberileg sem jött ki a piásan nagyon balhés Mustaine-nel, így a No Life ’Til Leather demó kiadása után, 1982. november 30-án koncertezett utoljára a Metallicával. Miután az Armored Saint basszer Joey Vera nem akart Ron helyére állni, a basszusgitárt 1982 legvégén Cliff Burton vette át, akit Brian Slagel ajánlata nyomán a Trauma zenekarával ismertek meg Larsék a Whisky nevű Los Angeles-i klubban. Mivel Burton csak abban az esetben volt hajlandó csatlakozni a Metallicához, ha maguk mögött hagyják a műmájerekkel teli Los Angelest, és felköltöznek San Francisco-ba, így lett belőlük Bay Area banda 1983 februárjában. Az akkor 21 éves Brian Slagel ugyan szívesen kiadta volna a Metallica debütáló lemezét, tőkéje azonban nem volt hozzá. Így egy New Jersey-beli lemezbolt, a Rock And Roll Heaven tulaja, Johnny Zazula és felesége, Marsha ajánlott fel nekik 1500 dollárt, hogy menjenek át e keleti partra, ahol további koncertlehetőségek mellett arra is mód nyilhat, hogy felvegyék a No Life ‘Til Leather és a No Remorse demók miatt már sokak által követelt első nagylemezt.
A tehetséges gitáros és gátlástalan frontember Dave Mustaine azonban csak eddig a pontig maradt az ígéretes bandában, főként ittasan különösen nehezen elviselhető természete miatt. A csapat és Johnny Zazula már azt is nehezen tolerálta, hogy Mustaine egy brooklyni koncert előtt súlyosan inzultálta a később Whitesnake gitárosként is ismertté vált Adrian Vandenberget, de a The Rods zenekarral közös miniturné során 1983. április 11-én egyértelmű lett, hogy Mustaine-nek mennie kell. Az ő helyére érkezett az Exodusból ekkor már valamennyire ismert fiatal Kirk Hammett, Joe Satriani tanítványát a csapat menedzsere, Mark Whitaker csábította át. A Metallica ekkorra már komoly rajongótáborra tett szert az undergroundban, demóik kézről-kézre jártak, koncertjeiket pedig óriási érdeklődés övezte. Sokat elmond élő teljesítményükről, hogy második koncertjükön kapásból az akkor már nagy névnek számító, két aranylemezzel büszkélkedő Saxonnak nyitottak.
Május 10-én a Metallica bevonult a rochesteri Music America stúdióba, hogy Paul Curcio-val felvegye a debütáló lemezt, amit a kiadók érdektelensége miatt Johnny Zazula direkt e célból alapított Megaforce lemezcége tervezett kiadni. Bő két hét alatt fel is rántották az anyagot, amely végül a Megaforce első kiadványaként 1983. július 25-én jelent meg. Az amerikai terjesztést a Relativity vitte, míg Európában a Music For Nations és a Roadrunner gondozta a korongot. A srácok eredetileg a Metal Up Your Ass címet szánták az anyagnak, Zazula azonban jó érzékkel lebeszélte őket erről, ahogy arról is, hogy egy vécécsészét tegyenek a borítóra.
A demós nóták mellett az anyag egyik érdekessége Cliff Burton basszusszólája volt, az Anesthesia (Pulling Teeth), amit eredetileg a koncertekre talált ki, hogy addig kicsit megpihenhessenek a többiek. Lemezen ez annak idején abszolút új dolognak számított. A fiatal csapatokat gyakran tapasztalatlanság ellenére a hangzás terén is sikerült időtállót létrehozniuk, a megszólalás (főként egy debütalbumhoz képest) ma is megállná a helyét. Az új verziót kapott Hit The Lights mániákus kezdőriffjétől a lemezt záró Metal Militia lábdobogásos effektjéig a tíz dal maga a metal. Másodikként érkezik a The Four Horsemen, mely sokáig a Metallica és a Megadeth közötti háború fő casus bellijének számított. Megírásában ugyanis kirúgása előtt oroszlánrészt vállalt Dave Mustaine is – a Jump In The Fire-ben, a Phantom Lordban és a Metal Militiában is benne volt a keze – , és így a dal eredeti címén, The Mechanixként felkerült az 1985-ben megjelent első Megadeth lemezre, a Killing Is My Business… And Business Is Good!-ra is. A Lars Ulrich pörgetéseivel induló Motorbreath a lemez egyik leggyorsabb, már-már punkos lendületű darabja, melyben a Motörhead hatása nem csak a cím miatt egyértelmű, a következő Jump In The Fire alaptémája pedig kissé rock and rollos, ami jó hosszú ideig szintén ezen a lemezen fordult elő utoljára a Metallicánál. Az (Anesthesia) – Pulling Teeth a lemez legkülönlegesebb darabja, lévén egy háromperces basszusszóló. Manapság sem épp szokványos az ilyesmi, a ’80-as évek elején pedig kifejezetten meghökkentőnek számított. A Whiplash elején Lars diktálja a tempót, majd kétoldalról berobban az a sikálós riff, amely a mai napig az egyik legmeghatározóbb Metallica nótává teszi ezt a dalt. A szikár, kissé száraz hangzás ehhez is csak hozzátesz, így a Whiplash is egy olyan thrash himnusz, aminek energikussága és féktelen vadsága hallatán mindenkinek tátva marad a szája még ma is. A Phantom Lord misztikus hangokkal indul, és a Whiplash pusztítása után visszavesz kissé a tempóból. Atmoszférája így is végtelenül baljós és komor, a középrészben hallható lassabb téma pedig azt is megmutatta, hogy ettől a zenekartól a féktelen riffelés mellett zeneibb megoldások is kitelnek, szintén előrevetítve mindezzel a Ride The Lightning muzikálisabb megközelítését is. A No Remorse a később is rendre előkerülő háborús témakör első megjelenése a Metallicánál, és természetesen szintén egy gyors darab. A Seek & Destroy a mai napig kihagyhatatlan részét képezi a Metallica koncerteknek, és talán elég is róla ennyi. A záró Metal Militia talán az egyetlen dal a lemezen, amely nem került be az örökérvényű Metallica klasszikusok közé, pedig egyáltalán nem rossz darab ez sem, sőt.
A Kill ‘Em All-lal a Metallica valami olyasmit alkotott, amihez foghatót addig valóban senki nem tett le az asztalra, egy meghatározó mozgalmat is elindítva egyben. A lemez megjelenése és sikere hatására gombamód kezdtek szaporodni a thrash csapatok, a Bay Area pedig a metaltörténelem egy igen fontos helyszínévé, egyben pedig fogalommá vált, melynek aranykorára könnyes szemmel emlékeznek vissza a thrasherek még ma is, hiszen számos mára klasszikussá érett csapat indult hódító útjára a környékről. Az igazi alapokat azonban, amelyre mindez épült, akkor és ott Kill ’em All címen préselték bakelitbe. A lemez megjelenését követő sikeres amerikai turné végére már érezhető volt, hogy valami elindult, és a ’84-es Ride The Lightning, majd a ’86-ban kiadott Master Of Puppets megszilárdították a ?etallica helyzetét, alapot teremtettek a nagy áttöréshez, amelynek totális kiteljesedését és csúcspontját az 1991-es fekete album jelentette. A cím nélkül kijött korong egészen döbbenetes magasságokba repítette a bandát csak Amerikában több mint 16 millió eladott példányával.
Pontszám: 8/10
Az együttes tagjai:
James Hetfield – ének/gitár
Kirk Hammett – gitár
Cliff Burton – basszusgitár
Lars Ulrich – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Hit The Lights
02. The Four Horsemen
03. Motorbreath
04. Jump In The Fire
05. (Anesthesia) Pulling Teeth
06. Whiplash
07. Phantom Lord
08. No Remorse
09. Seek & Destroy
10. Metal Militia















