A Tyketto a ’90-es évek elejének egyik nagy ígérete volt, ám a korábbi Waysted frontember Danny Vaughn, Brooke St. James gitáros, Jimi Kennedy basszusgitáros és Michael Clayton dobos kissé későn érkeztek a színtérre, és a Don’t Come Easy már a Geffenes szerződés ellenére sem volt képes sztárt faragni belőlük hónapokkal a grunge áttörése előtt. Ettől függetlenül a Don’t Come Easy mára már kultikus albumnak számít. Köszönhetően a Forever Young megaslágernek, a dalnak kétségtelenül ott a helye minden idők három-öt legnagyobb hajmetal himnusza között. Ilyen himnuszt az ember csak egyszer tud megalkotni az élete során. Megközelíteni lehet, de túlszárnyalni soha. A banda 1995-ös feloszlása óta is csak azon munkálkodtak a tagok, hogy valahogy visszahozzák azokat a sikereket. 2012-ben még arra az elhatározásra is jutottak, hogy a Don’t Come Easy-t elkövető négyes újra dalírásra hajtja a fejét. Ennek következménye lett a Dig In Deep korong, A visszatérő album pedig semmi másra nem volt jó, mintsem újfent bizonyította, hogy a Tyketto valójában már a debütáló lemezének sikere után meghalt. Halottról pedig, mint tudjuk, jót vagy semmit. Ettől függetlenül a hivatalosan holnap megjelenő Reach albummal Danny Vaughn énekes, Michael Clayton Arbeeny dobos és újdonsült csapatuk ismét tesz egy próbát.
Talán kevesen tudják, de Danny Vaughn énekes még a Tyketto megalakulása előtt, 1986. szeptember 17-én járt Magyarországon. Aznap az MTK stadionban az Iron Maiden vendégeként lépett fel, akkori bandájával, az egykori UFO basszeros, Pete Way által életre hívott Waysted zenekarral. A Maiden akkor a Somewhere In Time, míg a Waysted a Save Your Prayers címre hallgató aktuális albumát mutatta be a magyar közönségnek. Akkor talán még Danny sem gondolta, hogy rá egy évre New Yorkban már új bandát hoz össze. Pont a Maidenes Steve Harristől kapta azt a tanácsot, hogy ne kapkodjon, jól válogassa meg kik lesznek a zenésztársai az új bandában. Danny hallgatott az akkor már tapasztalt rókának számító basszusgitárosra és tudatosan építette fel maga köré az új csapatot. Danny a White Lion-os James Lomenzo révén jött össze Michael Clayton dobossal, akinek éppen énekesre volt szüksége egy demo elkészítéséhez. A szalag olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttek, együtt maradnak. Millió gitárost kipróbáltak, mígnem meghallották Brooke St. James anyagát. Azonnal New Yorkba repültek, berúgatták a gitárost, elnyomtak vele néhány dalt, így már meg is volt az új tag. A basszusgitáros posztja is adva volt, mivel Jimi Kennedy már régóta kisegítette őket. A Tyketto nevet Brooke St. James gitáros látta meg Brooklyn életveszélyes környékén egy házfalra spray-vel felfújva. A srácoknak azonnal megtetszett a név hangzása. Az viszont nem mondható el róluk, hogy sorra járták volna koncertjeikkel a klubbokat, Danny-ék inkább a lemezszerződésre koncentráltak. Csináltak két kiemelt bulit és lehívtak oda pár lemeztársasági szakembert. Mary Gormley a Geffentől le is nézett a Cat Club-beli Tyketto bulira és a koncert után már az öltözőben azonnal megkötötték a lemezszerződést. Amikor 1991-ben megjelent a White Lion-os Richie Zito produceri munkájával készült Don’t Come Easy, mindenki nagy jövőt, hatalmas sikereket jósolt a csapatnak.
A grunge hullám elsöprő ereje azonban a Tyketto-t is visszadobta a dágványba. Kiadójuk, a Geffen kirúgta őket, így az 1992-ben Jaimie Scott személyében már új basszusgitárossal dolgozó csapat Strength In Numbers című második albuma is csak csúszással, 1994-ben tudott kijönni. A lemez laposabbra, szürkébbre sikeredett, mint az elődje. A zenei színtér hirtelen megváltozása nyilván a bandát is elbizonytalanította. A lemez sikertelensége, illetve felesége rákos betegsége, majd halála végül 1995-ben elüldözte Danny Vaughn-t a zenekarból, így a borzalmasra sikerült Shine című harmadik lemezt a Tall Storiesből ismert, szintén nagyszerű Steve Augeri énekelte fel. A zenekar neve bár maradt, mintha egy egész más bandát hallanánk a lemezen. Nem hallani mást, mint egy meglehetősen közepes témákat felvonultató hard rock csapatot, amelynek nincsenek igazán megjegyezhető dallamai, sem egyéni arculata. Így aztán a Tyketto 1996-ban fel is oszlott. A záró momentum az a Take Out & Served Up Live című érdekességeket tartalmazó lemez kiadása volt a feloszlás után egy évvel.
A Tyketto mellett Danny Vaughn énekes is mélyre zuhant. Előbbi a folyamatos sikertelenség, utóbbi a rákban elhunyt feleségének elvesztése miatt. Négy évig nem is hallottunk felőle, mígnem 2000-ben Danny, Michael és Jamie újra együtt zenélt a Vaughn néven futó csapatban. Ki is adtak két lemezt, illetve 2002-ben Forever Live címmel egy olyan koncertalbumot, amelyen a saját szerzői dalok mellett Tyketto klasszikusok is helyet kaptak. Ez már elő is vetítette, hogy esetleg újra megpróbálják. 2004-ben tettek is egy rövid kísérletet a Tyketto újrázással, de a reunion végül nem jött be, így Danny Vaughn ismét szólóban próbálkozott. 2007-ben a The Last Sunset: Farewell című alternatív remixeket tartalmazó lemezzel tett újabb kísérletet a Tyketto a visszatérésre, de az új dalokra 2012-ig kellett várni. A Dig In Deep albumon minden régi tag a fedélzeten volt, Brooke St. James gitárossal, Jimi Kennedy basszusgitárossal és Michael Clayton Arbeeny dobossal együtt, de ez a megismételt együttműködés sem tartott sokáig.
A hivatalosan holnap megjelenő Reach lemezen a két alapító Danny Vaughn énekes és Michael Clayton dobos mellett azonban már Chris Green (Rage Of Angels, Rubicon Cross) gitáros, Chris Childs (Thunder) basszusgitáros és Ged Rylands (Rage Of Angels) billentyűs játéka hallható. És nem is akárhogy. Higgyétek el, Tyketto ügyben igen elfogult vagyok, de többszöri hallgatás után is az a véleményem, az olasz Frontiers által holnap piacra kerülő Reach a Don’t Come Easy után a második legerősebb Tyketto korong. Azt eddig is sejtettem, hogy Vaughn énekhangja most is kiváló lesz, semmit sem kopott az eltelt idők alatt. Azonban sok helyről hallottam korábban olyan kijelentéseket, hogy az énekes hangja mellett Brooke St. James gitáros sajátos játéka volt a másik nagy Tyketto-védjegy. Ezzel nem is vitatkozom, biztosan van is alapja, azonban nyugodtan kijelenthetem Chris Green simán hozza a fantasztikus gitárjátékot. Már az intrószerűen kezdődő lemezt nyitó címadó dalban akkora szívhez szóló gitártémát vezet fel, hogy arra csak csettinteni tudtam. Aztán jön hozzá a Danny-re jellemző refrén, mi ez kérem, ha nem a mi elveszetnek hitt Tykettonk? Eredetileg csak tíz dalt akartak feltenni az albumra, de végül olyannyira belelendültek a munkába, hogy tizenkettő (a bónusszal együtt tizenhárom) lett belőle. Ezt pedig a legkevésbé sem bánom. Mert míg sok hard rock album esetében jellemző az ellaposodás, néhány tölteléknóta beiktatása, itt kérem szó sincs üresjáratról. A régi arányokon nyugvó, némileg modernizált hangzást pedig a Rockfield stúdióban dolgozták ki újra, Wales-ban, ahol a Queen és a Rush is dolgozott egykor. A Reach olyan is lett, mint egy igazi Tyketto album. A lemez összes dalában ott vannak azok a védjegyszerű dallamok és refrének, amiket a rajongók olyannyira megszerettek az évtizedek során, így aztán ha nem is született egy újabb Don’t Come Easy (azt már ne is várjuk el tőlük), a Reach minden dallamrockernek kötelező hallgatnivaló! Ja, és amolyan széljegyzetként jegyzem meg, dögöljek meg, ha a Tearing Down The Sky nóta nem 1991 környékén íródott. A debütalbumról biztos nem lógott volna ki. Zseniális!
Pontszám: 8/10
