Vannak az embernek förtelmes napjai, melyeket nehezen él túl, örül, ha végre vége lenne, s jönne a következő, várja, hogy az talán jobb lesz. Átéljük, csak az változó, ki milyen gyakran. Nekem pont egy ilyen jutott, melynek estéjén kezembe került végre egy olyan lemez, mit már közel egy hónapja vártam. Már jó ideje rendelkeztem tőlük egy 4 számos demoval – melynek dalai közül ismerhetjük némelyik  koncertekről is azóta – olyan lemez, melyet időnként elővettem, de általam valamiért sosem született meg róla a kritika, s jött pár olyan új dal, melyeket rádión keresztül ismerhettem meg, de ez édeskevés. Most viszont itt a teljes album, aminek kifejezetten örültem, hamar elfeledtette az egész gyötrelmes napot, ahogy az eddig ismert pár dal hatott: alighogy elindult, hangerő fel! Már az első sorokban vigasztalóan hangzott az a laza életérzés, s ahogy kezdtem magam is gondolni: „Nézd meg jól a középső ujjam, én szarok rá, ha ott hagyom a fogam…” Mert valljuk be, „addig jó, míg bentről jön a hang, addig tart, míg szól a hang…. Legyen mindig facér,  felejtse minden gondját, bánatát…”

Mióta megalakult a ‘Tribute-land’, kell számolnom azzal, hogy a ‘vöröshadesereges barátaim’, mert nem tagadhatom, ismerem a zenekart, és mind a mai napig jó véleménnyel vagyok róluk, csupa jó arc, akikkel sok jó hangulatú bulin vagyok túl, többek közt a 27. születésnapomra is így kell emlékeznem, velük volt, és iszonyat jól sikerült. Elsősorban Guns’N’Roses-tribute-ként indultak jó pár évvel ezelőtt, és nem kívánom számolni, hány tagcserén is vannak túl, az viszont tény, hogy egyre inkább megállják helyüket, aki pedig ellenlábas, azt arra kérném most, kártyáit tegye félre (audászokat még inkább), mert most a saját lemezükről lesz szó, s ez esetben korántsem arról az oldalról kell nézni a dolgokat. Ez nem tribute és nem guns, hanem a zenekar által írt saját dalokról szól, semmi köze a fentebb említett dolgokhoz, és ők maguk is igyekeznek ezt külön kezelni, attól függetlenül, hogy a törzsközönség minden bulin egyre inkább kezdi elvárni, hogy mindkettőből kapjon. Ez most színtiszta Hollywood Rose, színtiszta rock’n’roll, talán tisztább, mint a whiskey, melyet előszeretettel fogyasztanak időnként a bulikon, s melynek logoja alapján a rajongók számára készült zenekaros póló fő mintázata is 🙂 A lemez címe: Minimal design, mely gyenge angol tudással is egyértelmű jelentést adhat. Nézzük meg csak a dolgot: a külsőségekben tényleg az, felettébb egyszerű a borító elöl és hátul, belül pedig két nagy cicit tol az orrunk alá, férfiszemeket gyönyörködtető módon. A booklet pedig a közhiedelemben elterjedt rocker-dolgokon alapul, mintha egy lazulós-züllős banda próbatermének padlóját ábrázolná: piás üvegek, retkes hamutál, cetlik, jegyzetek, autókulcs, gitár, cigaretta és a többi szanaszét. A tracklistára nézve sem az erőlködés jön át, egy-két szavas címek mögé rejtették a mondanivalót. Maga a korong kinézete is marad az egyszerűségnél. Ne a szemed gyönyörködtesd, mondhatni rá. Lemez, hallgatni kell, de gondolom már rájöttél.

És kedves barátaim, ellenségeim, kit mindek szólítsak? Két üveg bor elfogyasztása alatti mámorban elkövetett, zenehallgatási élmények közepette elkezdett kritikám folytatása következik, kialudt, s pihent állapotban, de van akit ez sem fog nyugtatni, nekik javasolnám a bejárattól jobbra található árust, hol vásárolhatnak lapos-éles, egyszerű kerek és nagy darab hegyes köveket, vagy akár egy zacskó kavicsot, melyet rám vethetnek, s nem azért mert kimondtam az úr nevét, hanem amiért a mérleg még mindig pozitív irányba hajlik. Az arcom kezd kipirulni, mondhatni, vörösödni a szidalmak által, de nem szégyellem bevallani, a némileg negatív élmények ellenére is, még mindig tetszik a lemez. Mit értek negatív élmények alatt? Kicsit nagyobb pörgésre számítottam a korábban hallottak lapján, s az indítás zseniális, igazi r’n’r érzést nyújt, csak a későbbiekben lassul, viszont ezt ellensúlyozandó, a hangerő mintha folyamatosan emelkedne. Érdekes megoldás, az kérdéses számomra, mennyire hatásos, mert elsőre nem vált be. Az első nóta kifejezetten egyszerű címmel rendelkezik: ‘Én’.  A szövegvilága annál kifejezőbb, egyféle belevaló rákendról érzés, tojunk a világra, slágergyanús, igazi bulinóta. Az ezt követő ‘Addig jó’ valamint a ‘Sör a földön’ szintén hasonló világról tanúskodik, nagyon is élvezhető, az a fajta, amit ha meghall az ember, hangerő fel és hadd szóljon, még ha az egész lakótelep is kénytelen ezt hallgatni, kit érdekel?  Ezek után kezdene kicsit laposodni a dolog, lassabb, de úgyszint dallamos szerzemények következnek, belevaló rock-nóták, csak kicsit punnyadósabb, inkább hallgassuk otthon kategória, bulin nem feltétlen váltana ki tombolást. Az 5-ik (Jég), majd 6-ik (Tükörkép) szám egyre inkább a lírai hangvételre hajaz, s kezdi idézni azt, hogy bár ezek saját dalok, de tagadhatatlanul a Guns’N’Roses és annak zenei munkássága adta az alapját. Lehet mondani rájuk, hogy, na ezek is csak koppintanak, de azért hallgasd csak meg s majd rájössz, mennyi sajátosság van benne, az alap egy dolog, ez pedig a mi zenekarunk, a mi bandánk, s talán örüljünk, hogy végre nekünk is van egy ilyen. Nagyon hasonló, de ez a miénk, és sajátabb, mint a Suzuki (a mi autónk???). Folytatásban ismét gyorsítás kicsit, de csak mértékkel, nehogy oly erősen érintse a gyengébb szíveket, maradunk a laza daloknál, a gitártémák viszont még most is hibátlanok, el kell ismerni, a zenekar azért nagyon jól összeállt, s nem csak a tribute-verzió működőképes, hanem itt az élő példája annak, hogy a ‘másolás-feldolgozás’ nélkül is életképes zenészekből áll, és helyt áll. Továbbhaladva jön a korábbról is ismerhető ‘Világvége Hotel’, rajongók számára kétlem, hogy ismeretlen lenne, az egyik első saját daluk, mellyel már koncerteken is próbálkoztak, nem kevés sikerrel. Nem emelkedik ki túlságosan a hazai rockszférából, de élvezhető kis nóta, bulikra szintén tökéletes, maradjon csak, magyar szinten igazán vállalható, főleg, hogy nem tudnék olyan bandát hazai szinten, aki ilyet alkotott volna. Legalábbis akkor még nem, azóta talán KGB az egyedüli, aki ilyet próbált. Na meg a hangulatát tekintve esetleg a szintén főleg feldolgozásokra épülő Zorall. De a lényegét tekintve mégiscsak egyedi. Majd kapunk még egy ‘Két fejed van’ című dalt, mely tovább viheti a hangulatot, tempós és dallamos, kellemes kis nóta, melyet már csak a levezetés követ. A ‘Körülöttem’ című dal, melynek  első taktusaira a gyerekkorból is rémlő Halász Judit féle ‘Boldog születésnapot’ ugrott be, majd valami okból a 100 Folk Celsius : Paff a bűvös sárkánya, mondhatni szakadtam a nevetéstől mikor ráeszméltem, hogy ez azért elég messze áll ezektől. Pedig tényleg úgy indult 🙂 Egy kis lírikus hangvételű nosztalgia a hetvenes-nyolcvanas évek szülötteinek, s átmegy egy könnyed kis dallamos nótába, mellyel szépen levezetik a lemezt.

Amit így együtt, érezhetően csapatmunkaként alkotottak, kifejezetten élvezhető anyag. Viszont amint azt fentebb említettem, valamivel több pörgést vártam a korábban hallottak alapján. Ha az egész koncepciót  figyelembe vesszük, azért nincs különösebb ok a panaszra, ügyesen megoldották lassabb dalokkal is, tehetséges zenészek, összeforrott csapat, pár slágergyanús nóta (sőt, van amelyik már most slágernek számít), könnyen befogadható dallamokra laza szövegek, a megfelelő hangulathoz igazi rock’n’roll érzést tud nyújtani, s hasznos kellék is lehet a nehezen elviselhető világ nehéz napjain. Sőt, mire a végére értem, fülembe mászott annyira, hogy épp nem kezdtem el szitkozódni azon, miért csak szűk 43 perc lett ez az album? Legalább egy számmal lehetne több. Ennyit kaptunk, sebaj, fogadjuk el, réges-rég feltalálták a repeat-gombot, amit talán nem oly nagy terhelés megnyomni. S ha nem tetszik (a lemez, vagy leginkább a véleményem)? Nézd meg jól a középső ujjam…. én szarok rá….

01.   Én
02.   Addig jó
03.   Sör a földön
04.   Csak ennyi
05.   Jég
06.   Tükörkép
07.   Adrenalin
08.   Menedék
09.   Világvége hotel
10.   Két fejed van
11.   Körülöttem mindenki