Amikor 1998-ban Karl Sanders a világra szabadította a Nile Amongst the Catacombs of Nephren-Ka című debütlemezét, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a death metal evolúciója nem ért véget. Mi több, számos mai extrém metal zenekar előszeretettel hasznosítja a demós korszak óta védjegyszerűnek számító közel-keleti dallamokkal kevert death metal alapokat, még ha közvetlen hatásként nem is említik a mára igen jó húsban lévő gitáros/hörgős/dalszerző zsenit és zenekarát. A hol erősebb, hol haloványabb eredményeket produkáló, de szilárdan minőségi lemezeket kitermelő halálnégyes idén sem töri a 2015-ös év sikerszériáját az extrém színtéren.

A (nem csak számomra) felkavaró képsorokkal megtámogatott Call to Destruction szöveges videója már több, mint egy hónapja egyszerre borzolja az emberek retináit és kényezteti a death fanatikusok hallójáratait. Az Iszlám(?) Államnak nevezett förmedvény által elkövetett tömeges gyilkosságok és emlékműrombolások ihlette nyitódalban minden ott van, ami egy első osztályú Nile dalban szükségeltetik. Az enyhébb arabzenei hatások, a tempóváltások és a komplex ritmusozás mellett a dzsihádisták beteges gondolatainak tolmácsolása teszi a felvezetést a lemez egyik legerőteljesebb szerzeményévé. A technikás játék és rifforgia a Negating the Abominable Coils of Apep-ben sem hagy alább, s ami igazán tetszetőssé számomra, az a horzsoló, mázsás riffelés és az ízes, hosszas nyújtások. Aki a Liber Stellae Rubeae elején nem érzi a késztetést, hogy headbangeljen az gumimetálos. Amennyiben nem félsz a zúzódásoktól és a bibiktől, akkor a dühöngőben is nagyon élvezni fogod a pogózást erre a rendkívül ötletes zenei mesterműre. Hihetetlen, hogy még a relatíve egyszerűre vett részekbe is olyan pikantériát tudnak csempészni, amivel jól megizzaszthatják azokat, akik megpróbálják hallásból levenni a különböző témákat. Az In the Name of Amun elején azokból a Nile albumokon nem ritka, varázslatos dallamokból is kijut nekünk, melyeket nagyobb dózisban Karl Sanders szólólemezein (Saurian Mediation és Saurian Exorcism) kaphatunk bőséggel. Mit emelhetnék ki egy majd’ 7 perces nílusi opusból? Az ikergitáros megoldásokat, a nyújtott harmóniákat, a belezős death metal riffeket vagy az elmeháborodott szólókat? Maradjunk annyiban, hogy egy hangot sem vennék ki belőle, mert úgy tökéletes, ahogy van. A címadó What Should Not Be Unearthed 8 másodperccel verve az előző dalt a korong leghosszabbja. A görög származású George Kollias szerintem ebben hozza legjobb formáját, de Karl és Dallas sem maradnak le, ami a hathúrosok molesztálását illeti. A levezető percek főleg a Festivals of Atonement EP-re jellemző lassú, settenkedő témákat juttatja eszembe. Fura thrash-es riffekről beszélni ilyen mélyre hangolt hangszerelésnél, de az Evil to Cast Out Evil egyes témáinál indokoltnak érzem. Amúgy sincs okom szabadkozni, elvégre a korai Kreator legalább akkora hatással volt a death metalra, mint a Death és annak agytrösztje, Chuck Schuldiner (R.I.P.). Nem tudom ki követte el a szólót, de úgy látom a klasszikus rock-alapú szólókat a Nile is kitűnően integrálta a brutálishoz. Az Age of Famine sem lesz a Class.fm idei bombaslágere, a cikk olvasóinak zöme viszont tutira nem fog sugárban hányni ettől a halálmuzsikától. Másfél percnyi torzításmentes pihenőt engedélyez nekünk az Ushabti Reanimator, melyben (nem meglepő módon) hagyományos arab hangszerek akusztikus kavalkádja nyugtatja meg idegeinket. A Rape of the Black Earth visszavisz minket a Nílus hevesebb sodrásához. Túl a professzionalizmuson, ez a dal áll legkevésbé közel a szívemhez, de az előzőek ötletességéhez viszonyítva nem is csoda, ha egy jól sikerült közepesen jó szám nem üt már akkorát. A To Walk Forth from Flames Unscathed zárja a kiadványt. Őrült dobolással és horzsoló galopp riffeléssel vezetik fel az első perceket, melyben egyre sűrűsödik a komplexitás, hogy aztán vészjósló nyújtott hangokkal fokozzák a hangulatot. Hasonlóan az eddigi szerzeményekhez, itt is példásan kivitelezték a maqam (makám) alapokat villanygitáron, anélkül hogy mondjuk sajátosan arab/török hangszerekkel kelljen erősíteni a közel-keleti hatásokat.

Meret istennő legszélsőségesebb kegyeltjei idén sem hagyták cserben hűséges híveiket. Úgy érzem, hogy jót tett az At the Gate of Sethu óta eltelt 3 év szünet, mely idő alatt persze tisztességesen turnéztak világszerte az akkori koronggal. Hamarosan a magyar közönség is lesz oly szerencsés, hogy élőben hallhassa a régi klasszikusok mellett az újabb gyöngyszemeket. Szeptember 25-én tehát valamennyi hitetlen számára kötelező a megjelenés az A38 hajón!