Kieronnal a KlasszikuShock rovatunkban kitűzött célnak tartjuk, hogy a véralap bandák mellett olyan zenekarok alkotásairól is szót ejtsünk, akik ilyen/olyan okokból sosem tudtak igazán áttörni, pedig néhány nagylemez erejéig rendesen elkapta őket a szerzői ihlet. Ilyen volt múlthéten Kieron választása, amikor az Agent Steel 1999-es Omega Conspiracy lemezét elemezte ki, én pedig most hasonló nyomvonalat követek. Mi a közös bennük: Black Sabbath, Judas Priest, Iron Maiden, Saxon? Szerintem egyből rávágjátok: a Szigetország! Bizony, a brit fiatalokat nem csak az onnan indult NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) vonzotta, voltak, akik inkább a tengerentúlon dúló, főleg a Bay Area-öböl partján pestisként terjedő thrash metalra esküdtek. Ilyen volt a Bristol környékéről indult Onslaught is, akiknek 1989-es In Search Of Sanity lemezére még James Hetfield is elismerően bólintott.
Különböző biográfiákban az 1982-ben induló Onslaught zenéjét még hardcoe/punk-nak jellemzik. Bár cikkünk kiemelt lemezéhez ennek a zenei irányzatnak már semmi köze, de simán el tudom képzelni, hogy akkoriban még punklázban égtek, mert hát ugye az Iron Maiden is hasonlóan indult. Egy ember, főleg a tinédzserkorban hajlamos akár naponta ingázni a különböző zenei irányzatok között, míg végül megtalálja a kedvére valót. Valahogy így lehettek ezzel az Onslaught muzsikusai is, akik ráadásul a kezdeti időkben olyan szinten sűrűn váltogatták egymást, hogy szerintem az 
alapító Nige Rockett gitáros és Steve Grice dobos azt sem tudták, hogy rajtuk kívül kik alkotják a bandát. Tehát jöttek a szokásos „szárnypróbálgatások” mire pedig eljutottak az albumkészítésig, jelentősen keményedett a stílusuk is, így a debütáló 1985-ös Power From Hell album venomos kapkodása már jelezte, hogy metalosabb vizek felé eveznek. Mondanom sem kell, hazájukon kívül, de inkább pontosítanék, a haveri körön kívül a kutya sem figyelt fel rájuk. Hőseink azonban nem adták fel, tovább keményedtek, 1986-os The Force lemezükön már a Slayer stílusjegyei figyelhetők meg. Igazából itt már megérdemelték volna az áttörést, ami azonban továbbra is váratott magára. Mit csinálhatnak rosszul?- merült fel a tagokban, amikor a tengerentúlon a Master Of Puppets lemezt viszik a fiatalok, mint a cukrot, ők meg nem jutnak egyről a kettőre. Amerikai mintára felállították maguk előtt a jövőképet: – szerződés egy komolyabb lemeztársasággal, – hatékonyabb menedzselés, – stabilabb felállással egy új zenei irányzat 
kialakítása. Ennek fényében megváltak Paul „Mo” Mahoney basszusgitárostól, akinek a helyére James Hinder került, Jase Stallard gitárost pedig Rob Trotman váltotta. Gyorsan lepattantak az Under One Flag kiadótól, és átnyergeltek a London Recordshoz. El is készítették a harmadik nagylemezt. Igen ám, de mint tudjuk, a multi kiadók a pénzükért cserébe hajlamosak ám a zenébe is beleszólni. Nem tetszett nekik Sy Keeler énekes hangja, így kitették a bandából. Helyét az egykori Medusa, Chateaux, Grim Reaper, később Lionsheart, jelenleg Grimmstine frontember Steve Grimmett vette át, akivel felénekeltették a már kész lemezt. Mivel Grimmett mester dallamos, tradicionális metal környezetből érkezett egyértelmű volt, hogy a harmadik Onslaught album nem thrash metal lesz, jobban mondva nem vérbeli thrash.
Ha acsarkodni szeretnék, azt is mondhatnám, hogy az Onslaught elkészítette a leg piacorientáltabb thrash metal lemezt, de miért is mondanék ilyet, amikor én imádom. Kivéve az intróként funkcionáló Asylum-ot. Hallottatok Ti mát 5 percnél hosszabb intrót? Pedig ez az! Ráadásul a borzalmasan unalmas fajtából. Fingom nincs milyen célzattal készíthették. Még szerencse, hogy anno ezt az albumot nem hallgattam kazettán, mert tuti hülyét kaptam volna az állandó szalagcsévéléstől. Fogjuk rá, hogy inkább a címadó tétellel kezdődik a lemez. Az első akkord után érezhető, hogy 
megmaradtak a The Force-ot idéző fifikás, technikás, kidolgozott riffek, szólók, a komplex felépítésű dalszerkezetek, a húzós ritmusok, azonban jóval több melódia épült a muzsikába, mint korábban és ennek megfelelően egy dallamos heavy/power/thrash keverék fejlődött ki. Ebben a változásban nyilván nagy szerepet tölt be Steve Grimmett, akinek hangja nem egy kiköpött thrash orgánum. Pályafutása során sosem énekelt thrash bandában. Azért nem kell megijedni, erős, magas fekvésű hangja kiválóan passzol a muzsikához, emellett nagy hangsúlyt kaptak a refrének, a kórusok, míg Rob Trotman és Nige Rockett ikerszólóiban is a klasszikus heavy metal stílusjegyei tűnnek fel. Ha az első lemezüknél a Venomot, a másodiknál a Slayert, itt egyértelműen a Metallicat említhetem, mint nyomkövetés, azon belül is a Master albumot. Nem véletlen, három évvel ezelőtt jelent meg, a tagok biztos rongyosra hallgatták. A Shellshock szintén a kőkemény power metal riffekre és középtempókra épít. Ami még nagyon szembetűnő és szerintem egyik olyan tényező, ami miatt 
ezzel a lemezzel sem lett meg az áhított nagy áttörés, az a dalok hossza. Nézzük csak: a legrövidebb nóta 4 perces, ami ráadásul nem, is saját dal, hanem az AC/DC klasszikus Let There Be Rockjának poweres átirata. A Lightning War és a lemezt záró Power Play a korong leggyorsabb, legkeményebb felvételei, ezekben bukkannak fel a régi, korábbi Onslaught-ot idéző thrashes témák. Fontos még megemlítenem a kritikusok szemét maró túlzott steril hangzást. Sokakkal ellentétben én úgy vagyok vele, hogy végre egy lemez ami tökéletesen szól. A hangszeres arányok is jól passzolnak, minden a helyén van. Ez pedig legfőképp Stefan Galfas producer érdeme volt, aki olyan bandákkal dolgozott korábban, mint a Meatloaf vagy a Stryper, tehát nem a durvább közegben.
Habár a Grimmett felénekelte In Search Of Sanity a maga dallamosabb megközelítésével máig megosztja az Onslaught híveit, komoly fegyvertény, hogy anyagilag ez volt a banda legsikeresebb albuma, hiába tekinti a tábor többsége a Sy Keeler énekes fémjelezte anyagokat „igazinak”. Nem sokkal később Steve Grimmett kilépett, a helyére került Tony O’ Hara-val pedig már semmi érdemlegeset sem tett a csapat. 1991-ben földbe állt a banda, mivel a korszellem már nem kedvezett az underground angol thrash metalnak, és ez el is tartott még így egy ideig, egész pontosan 2004-ig, amikor a banda magja, Steve Grice dobos (azóta kilépett) és Nige Rockett gitáros újra összeálltak zenélni. Az újjáalakulás óta kiadtak már három lemezt (legutóbbit 2013 szeptemberében), emellett pedig folyamatosan koncerteznek, de a régi anyagok színvonalát meg sem tudják közelíteni. Mindent egybevetve az In Search Of Sanity 1989 egyik legjobb kiadványa volt, joggal érdemli ki a klasszikus státuszt. Aki eddig nem ismerte, kérem, hogy tegyen vele egy próbát.
Pontszám: 7/10
Az együttes tagjai:
Steve Grimmett – ének
Nige Rockett – gitár
Rob Trotman – gitár
James Hinder – basszusgitár
Steve Grice – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Asylum
02. In Search Of Sanity
03. Shellshock
04. Lightning War
05. Let There Be Rock (AC/DC cover)
06. Blood Upon The Ice
07. Welcome To Dying
08. Power Play
09. Confused (Angel Witch cover)
