Tegnap megvásároltam életem első bakelit lemezjátszóját. A tulaj nem volt számomra idegen. Jól ismertem a sleaze/glam műfaj iránti imádatát, így aztán a szobájában található relikviák sem értek váratlanul. Elmondható, hogy Jani gyakorlatilag minden fontos alapvetést beszerzett a műfaj legnagyobbjaitól. Idő hiányában csak néhány lemezbe hallgattunk bele, meg amúgy is a jövetelem a lemezjátszó letesztelésére irányult, de azért megzörgettük rajta a Skid Row Youth Gone Wild maxiját. Mondanom sem kell, szólt, mint a barom. Hazafelé jövet azon gondolkodtam, hogy az általam is favorizált stílusból a közelmúlt album-termései közül mik azok, amik esetleg elsiklottak mellettem. Így akadt meg a szemem (aztán meg a fülem) a svéd sleaze/glam rocker Hardcore Superstar április 20-án HCSS címmel megjelent tizedik nagylemezén. Nézzük, mit rejt a korong:

Tizedik, de az is mondhatnánk, hogy az első. Mert ha a szóbeszédnek, na és a zenekarnak hihetünk, akkor a HCSS albumon nem is annyira új szerzemények, hanem az 1997-ben, a svédországi Göteborgban alakult glam-sleaze csapat korai demódalai kerültek mai feljátszásra. A hírek szerint valahonnan előkerült egy régi demó, a hanganyagot pedig egy rajongó nyomta Martin Sandvik basszer kezébe. Nem szokás egy lemezismertetőben nyilatkozatot közölni, de az album jobb megértése érdekében álljon itt a zenekar hivatalos közleménye, amit a lemez elkészülte után adtak hírül:

„Minden azzal kezdődött, hogy az egyik rajongónk adott egy másolatot a ’94-es demónkból a basszerosunknak, Martinnak. Mindannyian meglepődtünk a hatalmas vibráláson és azon, hogy milyen jól szóltunk a korai években. A dalok szó szerint izzadtsággal, izgalommal és inspirációval voltak átitatva. Szóval, amikor elkezdtünk az új lemez dalaival dolgozni, visszatértünk ezekhez a demókhoz és újratanultuk a régi riffeket. Ez adta az inspirációt ahhoz az új anyaghoz, amivel most előrukkolunk.”

Hááát nem tudom….én pont ezt az izzadsággal átitatott vibrálást nem érzem a lemezen. Kevésbé harapós, zúzós a lemez, mint közvetlen elődei. Mindez egyébként a hangzásban is visszaköszön, ezúttal nem annyira tömény és agresszív a megszólalás. A hangzás másságát talán azzal magyarázhatjuk, hogy az album keverését Joe Barresi végezte, aki olyan bandákkal dolgozott korábban, mint a Slipknot, a Queens Of The Stone Age vagy a Soundgarden. A felsorolt bandák ugye még véletlenül sem tartoznak a glam nagyágyúk közé? Barresi a saját alternatív múltjából fakadóan a hangzásban sokszor fordít az arányokon. A ritmusgitárt gyakorlatilag valamiféle alapzajnak tekinti, ami a basszusgitár egyszerű dörmögése alatt maszatol-zajong csupán valami akkord félét. Közben az egész lemezt totál a magasba keverte, mondhatni súlytalanította, hogy a lazaságát és a slágerességét ezzel is fokozza. Talán ez még működne is, ha a dalok partnerek lennének hozzá. De bizony a lemezen található 10 szerzemény közül egyetlen egyet sem tudnék kiemelni, ami a kitörölhetetlen refrénjével beivódna a hallójárataimba. A közel nyolcperces, epikus Fly pedig végképp kicsapta nálam a biztosítékot. Monumentális hangulatával, ugyanis abszolút nem tipikus a zenekartól. Aztán persze akadnak tőlük kevésbé szokatlan darabok is, mint a lemezt nyitó klipes Don’t Mean Shit. De a tehénkolompos Party ‘Till I’m Gone is a laza témákat monumentálisakkal szeretné cserélgetni, és sikerülne is nekik, ha nem súlytalanítanák ennyire a hangzásukat.

Már az első meghallgatás után egyértelmű volt a számomra, hogy ezzel a koronggal a banda az alternatív fülekhez szoktatott fiatalok körében is aratni szeretett volna. Nincs arról visszajelzésem, hogy ezzel szereztek-e új rajongókat, magamból kiindulva sokkal jobban tartok attól, hogy a régi hívőket vesztik el. A lemezen hallott kísérlet nekem vakvágánynak tűnik. Talán jobb lett volna, ha az a korai demófelvétel örökre a fiók mélyén maradt volna. Ha egyáltalán igaz a sztori.

Pontszám: 4/10