Nem tudom Ti hogy vagytok vele, én mindig kitörő lelkesedéssel fogadom azt a hírt, ha meghallom, hogy gyermekkorom egyik-másik meghatározó zenekara, így 40 év távlatból is új nagylemezzel jelentkezik. Minden tekintetben dicséretes a kitartásuk. A mai világban meg pláne az, amikor az emberek többsége már csak a YouTube-on hajlandó zenéket hallgatni, és ott sem ám albumokat, hanem minden előadótól egy-egy dalt. Sokat változott az idő, egykori kedvenceink csoda, hogy nyomják még. Persze vannak, akik megpróbálnak haladni a trendekkel és pár dalos EP-k kiadásával igyekszenek hírt adni magukról. Aztán itt van például a Def Leppard, akik ugyan nem az évenkénti friss lemezek kiadásával írták be magukat a rock történelemkönyvébe, de ha már új dalokat írnak, akkor kitesznek magukért. Az október 30-án, szimplán Def Leppard címmel megjelent korongra is 14 nótát zsúfoltak fel, adva nekünk közel egy órás kikapcsolódást.

Def Leppard! Te jó! Vajon hol, mikor vesztettem el velük kapcsolatban a fonalat? Nézzük csak! Az első két lemez, az 1980-as On Through The Night és az azt rá egy évre követő High ’n’ Dry időszakában még örültem, ha elbírtam a hátamon az iskolatáskát, nem azzal foglalkoztam, hogy Sheffield-ből milyen csikócsapat indul útnak zenéjével meghódítani a futballstadionok arénáját. Persze nem hazájuk arénáira gondolok, mert míg otthon a populárisabb zenéjükkel kivívták a népharagot, addig az amerikai közönség a hamburger mellet a Def Leppard muzsikáját is kajálta. A Def Leppard olyan őrületet okozott Amerikában, amilyet brit előadónak a Led Zeppelin óta nem sikerült. Mondjuk ehhez már a harmadik nagylemezük, az 1983-as Pyromania és a rajta található Photograph kellett, amely szellős szerkezetével, megavokáljaival, mézédeskés refrénjével a pop metal himnusz megtestesítőjévé vált. Még ha évekkel a megjelenése után is, de a lemez nálam is etalonná vált. Amit az 1987-es Hysteria koronggal még jobban megfejeltek. Számomra az az IGAZI Def Leppard. Pedig az előzmények nagyon rosszak voltak. Történt ugyanis, hogy Rick Allen dobos 1984 szilveszterén egy partiba autózva balesetet szenvedett, és elveszítette a bal karját. Rick a baleset után mindent elkövetett, hogy fél karral is folytathassa a zenélést. Kitalált és megépített magának egy speciális dobcuccot, amin a bal lábával üti azt, amit korábban a bal kezével ütött. Maga a dobcucc egyébként elektromos, de szó sincs arról, hogy egy elektromos dobkomputer játszana helyette, mert nem teljes ritmusképleteket programozott be, hanem különböző dobhangokat, pergőt, lábdobot, tamokat. Rick tehát túltette magát, talpra állt, dobjátéka pedig a mai napig meghatározó védjegye a zenekarnak. Sajnos a Def Leppard-tragédia tovább folytatódott. Az áldozat pedig Steve Clark gitáros volt. Clark tinédzserkora óta kemény alkoholista volt, amit kokainnal és gyógyszerek szedésével csak tovább tetézett. 1990 őszén már annyira kezelhetetlen volt, hogy a csapat munkáját és létét kezdte veszélyeztetni. A Def Leppard így aztán félbeszakította a munkát a következő lemez dalain. Steve Clarkot végül egy szokásos lerészegedés után, 1991. január 8-án éjszaka, álmában érte a halál: a gitáros végzetét alkohol és különböző gyógyszerek halálos kombinációja okozta. Így aztán a csapat négyesben fejezte be ötödik nagylemezének felvételeit, amely végül csak 1992. március 31-én került a boltokba Adrenalize címmel, rajta a gitárosnak dedikált White Lightning dallal. A bekezdésnél lévő gondolatsorom nagyjából itt is fejeződik be, mivel az Adrenalize volt számomra az olyan utolsó Def Leppard lemez, amit évek múlva is szívesen vettem elő. Persze amolyan megszokásból a ’96-os Slang-et és az Euphoria-t is lefüleltem, de azok már nem hagytak mély nyomot bennem.

def-leppard 20151103

Az a hír, amit a zenekar tagjai egyébként szinte egyöntetűen állítottak is, mely szerint az 1987-es Hysteria óta nem készítettek ennyire erős lemezt, mint az október 30-án Def Leppard címmel megjelenő album engem is arra ösztökélt, hogy újra Süket Leopárdot hallgassak. A végeredmény másfél év alatt három ütemben készült el, és ezek között folyamatosan turnézott is a banda. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy időközben Vivian Campbell gitárosnál Hodgkin-limfómát állapítottak meg. Gyógyulása érdekében három környi kemoterápiás kezelésen és egy őssejt-transzplantáción is átesett a kiváló muzsikus, akit a koncerteken a kezelések ideje alatt a Trixter gitárosa Steve Brown helyettesített. A lemez 14 dalában azonban hallható Campbell gitárjátéka. A Sea Of Love dalban például rögtön akkora Sweet Home Alabama nyúlást végez a Collen-Campbell duó, hogy azért már én szégyellem magam. Egyébként meg vannak ám jó dalok is a korongon. Rögtön kiemelendő a lemezt egy szöveges videó kíséretében felvezető Dangerous. Első hallásra is kitűnik, hogy a Def Leppard mérgezően fogós dallamok, gyilkos kórusok iránti érzéke mit sem kopott az évek alatt, noha amolyan igazán arcbamászó, minden listát megolvasztó slágerhimnusz nincs az anyagon. A lemezt nyitó Let’s Go-ra készítették az első klipet, de nem kell nostradamusi jóslatokba bocsátkoznom, hogy kijelentsem, ez a középtempós, sablonos dal a maga óóóózgatásával sem közelíti meg a korábbi slágereiket. Mivel a balladákhoz mindig konyítottak, így a We Belong kifejezetten tetszik. Sőt, nálam ez a lemez favoritja. Az Invincible azonban akár a legutóbbi Billy Idol lemezre is felkerülhetett volna. Joe Elliott egyébként nem csúcskategóriás torkából is kihozták a maximumot, még úgy is, hogy itt Idol-szzagot érzek.

A Def Leppard (maga az új album) nem fogja megváltani a világot, de ezzel egész biztosan a zenészek is tisztában vannak. Még úgy is, hogy közben ezzel a „Hysteria óta nem készült ennyire erős lemezünk” dumával jól át is vágtak minket a palánkon. De tudjátok mit, nem bántam meg. Összességében, munka közben, autóban, sőt még egy délutáni sziesztázáshoz is kellemes kikapcsolódást nyújt, de a pontszámom a banda nevének, illetve a Pyromania/ Hysteria/ Adrenalize triumvirátus okozta örök élmény tiszteletére szól.

Pontszám: 6/10

Def Leppard – Def Leppard
(Október 30 – earMUSIC)

01. Let’s Go
02. Dangerous
03. Man Enough
04. We Belong
05. Invincible
06. Sea Of Love
07. Energized
08. All Time High
09. Battle Of My Own
10. Broke ‘N'” Brokenhearted
11. Forever Young
12. Last Dance
13. Wings Of An Angel
14. Blind Faith