Eleve úgy rugaszkodtam neki a csütörtöknek, hogy a nosztalgia jegyében zajlik majd a napom. Délutánra adva volt ugyebár egy premier vetítés a Corvin moziban. Századszor is átélhettem Marty és az őrült, dilis doki barátjának kalandjait a Vissza a jövőbe sorozat első részében. Hiába nézem meg évente ezt a filmet, mozivásznon még sosem láttam, így nem is volt kérdés, hogy ott kell lennem a premieren. Amúgy meg ne higgyétek, hogy rajtam kívűl nem voltak ott rockrajongók. Találkoztam például a Twister zenekar gitárosával, Szávai Geryvel, aki bandájával épp ebből a sorozatból merítette új klipjéhez az ötleteket. Elmondása szerint magyar viszonylatban iszonyat költségvetésű lett a klip, de megérte rá áldozni, mert mindenki csodájára jár majd. Október 21-én klippremier, kíváncsian várom. Nosztalgiázásom fokozódására pedig a moziból rohantam a Backstage Pubba, ahol az a House Of Lords lépett fel, akik annak idején az első két nagylemezükkel nagyban elősegítették, hogy a Hard Rock/Heavy Metal mezsgyéjén mozgó stílusok közül a dallamosabb vonal dobbantson lángra. Igazából sosem tartoztak a „nagy hajbandák” közé, de mindent elsöprő arénarockjukkal a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején tömegeket állítottak maguk mellé.

A mögöttünk hagyott évtizedekben sok minden változott. Nem csak az alapító/dalszerző Gregg Giuffria billentyűs hiányát érezzük meg, de mára már egyre kevesebb réteg rajong ezért a műfajért. Így kerülhetett ez a buli is a csekély létszámú közönség befogadására alkalmas Backstage Pubba. Nincs is ezzel baj, mi is haladunk az aktuális trendekkel, azt pedig tudhattuk, hogy hazánk dallamrockerei úgyis megtöltik a helyet. Kezdésnek itt volt például a hazai Stardust, akik leszámítva egy fantasztikusan sikerült Club 202-es tribute bulit, ahol többedmagukkal a 80-as évek legendás dallamos rock, A.O.R, glam, sleaze, hairmetal bandáinak dalait játszották, igazából ez volt az első kimondott Stardust-os fellépésük. A zenekart az Avatarból és a Europe Tribute-ból is ismert dallamrock fanatikus Gellér Tomi gitáros, Horváth Ákos énekes, Papp Zoltán basszusgitáros, Kiss Tibor dobos, valamint Nagy György (Age of Nemesis) billentyűs alkotja. Ákos és Tomi október 5-én rádiónk Rockpanoráma című műsorában már bemutatta a zenekart, az adás során pedig a Shine című dalok is felcsendült. Mondanom sem kell, nálam abszolút betalált a nóta, reményekkel várom a banda bemutatkozó kislemezét, amin a Shine mellett további új dalok is helyet kapnak majd. Mint említettem, moziból rongyoltam át a városon, hogy legalább pár dal erejéig láthassam őket élőben. Amint beléptem, ismerős dallam fogadott, a srácok épp a Europe 1991-es Girl From Lebanon dalát tolták, mondanom sem kell tökéletesen. Nem csoda, hogy a színpad előtti rész is megközelíthetetlen volt. Még szerencse, hogy a Backstage-ben erre is gondoltak, így a büféből kivetítőn keresztül is nyomon követhető a színpadi történés. A sör is közel, a zenészeket is látom, le is sátoroztam azonnal. Szerencsémre a setlistet úgy állították össze, hogy a végére maradtak a saját szerzemények, így azokba is belekóstolhattam. Minőségi dalok, kiváló muzsikusoktól. Az sajnos egyértelmű, hogy ezzel a zenével itthon nem tudnak majd hódítani, de ahogy a srácok elmondták, nem is ez a cél. Örömzenélésről van itt kérem szó, mi pedig boldogan hallgattuk őket. Sőt, állítólag, a színpad átadás közben James Christian-ék is elismerően csettintettek és ráztak kezet Tomiékkal.

Tehát már a Stardust is kiváló volt, az igazi dallamorgia azonban csak ezután következett. Rögtön az elején leszögezem, House Of Lordsot a 2009-es Cartesian Dreams óta nem hallgatok, pedig az idén kijött Indestructible már a harmadik album azóta a sorban. Közel háromnegyed órát csúszott a program, a késés oka pedig roppant egyszerű volt, a zenészek megéheztek. Hogy aztán az étteremben a kiszolgálás volt lassú, vagy a magyar konyha nyűgözte el őket és repetát kértek, sosem derül ki, de háromnegyed 10 magasságában belecsaptak az intrósan induló Come To My Kingdom-ba. Egyik HOL dal sem a könnyed énektémáiról híres, de James Christian ezúttal is bizonyította, rajta nem fog az idő vasfoga, akárcsak 2012 februárjában a Club 202-ben, ezúttal is csodálatosan énekelt. A programban sorban jöttek  a 2000-es évek újjáalakulása után született dalok (amiket mint írtam, kevésbé ismerek). Jók-jók voltak, mit tagadjam, de a hiányérzetet akkor sem tudtam elhessenteni a kobakomból. Itt elsősorban az azóta már jó ideje inkább sikeres üzletemberként dolgozó Gregg Giuffria billentyűs/dalmágus távolmaradására gondolok.

Mert azért valljuk be, hogy a House Of Lords a szó szoros értelmében véve a Giuffria nevű zenekar romjain alakult még 1987-ben. Ő szállította a dalokat, az ő fejéből pattantak ki az azóta is kitörölhetetlen dallamok, James Christian pedig azt csinálta, amihez ért: csodálatosan elénekelte őket. Az új House Of lords dalok is faszák, nincs velük baj, de az az igazi bizsergés, az amit az utolsó blokkban előadott dalok okoztak, az a program nagy részében nem jött elő. Pedig az új zenészek sem rosszak….na látjátok itt van a bibi. Az ember hajlamos elmélázni a múlt szépségein, így aztán észre sem veszi, hogy Jimi Bell gitáros, BJ Zampa dobos és Chris McCarvill basszer már gyakorlatilag 10 éve a főnök mellett tolja. Ráadásul nem is rosszul. Mint ahogy a Skid Row esetében Johnny Solingert is megvédtem a bandában lehúzott 16 éve miatt a fanyalgókkal szemben, így most is leszögezhető, kiváló muzsikusok kísérik James Christiant. Hogy aztán a dalírásban mennyire veszik ki a részüket, ha kiveszik egyáltalán, az már egy más kérdés. Nagyjából a buli felénél tarthattunk, amikor a Stan Bush-féle Love Don’t Lie elővetítette, hogy a katarzisra sem kell sokat várnunk. Némi gitár, basszus és dobszólót követően pedig jött a záróblokk olyan klasszikusokkal, mint a Sahara, az I Wanna Be Loved, a Pleasure Palace és a visszatapsolás utáni koncertzáró Slip Of The Tongue. Mondanom sem kell, itt teljesen megőrült a publikum. A mellettem álló Bátky Zoli például kívülről énekelte, mit énekelte, ordította a szövegeket. Azért nem lett volna rossz mondjuk egy Christian-Bátky duett sem a végére. Természetesen a zenészek is nagyon élvezték, többször összepacsiztak az első sorban állókkal, a frontember pedig több alkalommal is lelépett a színpadról néhány ölelés erejéig.

Szerintem az egybegyűltek nevében is mondhatom, csodás estében volt részünk. Amikor tényleg a daloké, az érdek nélküli örömzenélésről volt szó. Még nem telt el 24 óra a buli óta, de elárulom, már legalább negyedszer indul el azóta a banda idei Indestructible albuma. Soha rosszabb koncertet, a szervezőknek pedig csak annyit a nosztalgiázás jegyében, hogy bizony egy ilyen klubbulin a Great White-ot is szívesen megnézném. Az amcsiknál jelenleg igen nagy tömeg előtt játszanak, a Backstage Pubbot ők is megtöltenék. Amíg a szervezés zajlik, én előveszem az elmúlt évtized House Of Lords lemezeit.

house-of-lords-flyer 20150902