Bevallom, sosem voltam valami hú de nagy punk rocker. Lényegében a punkzenében pont az volt számomra taszító, amely épp a stílus velejárója. A minden ellen való lázadás, az anarchisztikus szövegvilág, az agresszivitás és még sorolhatnám. Arról nem is beszélve, hogy a glamzenéhez szokott steril füleimnek túl kásás, csörömpölős volt a Sex Pistols, a Dead Kennedys, a G.B.H. és hason szőrű bandák előadásmódja. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azért a punk műfajától teljesen elhatárolódtam, ugyanis két alapbanda kellő dallamosságot is belevitt a zenéjébe. nevezetesen a Ramones és a Bad Religion. Mivel a Jóisten nem adta meg nekem azt a lehetőséget, hogy minden idők legnagyobb Ramonjait élőben is láthassam, így maradt nekem az utóbbi punk kedvenc.
Vagy inkább rock kedvenc? Mert valljuk meg, a Greg Graffin vezette banda abszolút fülbemászó refrénekkel vértezte fel a dalait, ezeket a dallamokat pedig bármely hard rock komponista is megirigyelte volna. Nem sok zenei stílus van, amivel ki lehet üldözni a világból, de a ska pont oda tartozik, így hiába számít a saját stílusában kultikusnak a Mad Caddies, produkciójuk alatt inkább a Budapest Park szomszédságában lévő kricsmiben alapoztam, zenelejátszómban pedig hangolódtam a Bad Religion koncertjére. Bizony ám, mert kellően felkészültem. A buli előtt átnéztem Graffinék setlistjét, hogy nagyjából mire is lehet számítani. Meglepetésemre azonban hiába néztem a pár napja lezajlott dán, német stb. állomásokat, az alap átfedést leszámítva jó néhány dalt előszedtek bulinként. Így aztán teljesen biztosra nem mehettünk, de végre egy banda, akik nem futószalagon nyomják le a bulikat.
Úgy látszik az égiek is velünk voltak, mert a koncert kezdetére már elállt az eső, ami nem lehetett véletlen: az énekes, Greg Graffin már korábban is megjegyezte hasonló csoda bekövetkeztekor, hogy „valaki odafent nyilvánvalóan nagy Bad Religion-rajongó”. A Budapest Park is szépen megtelt a zenekar rajongóival, ami számomra viszont meglepetés volt, hogy rengeteg tinédzser leányzó is a csápolók között volt. Mert hát mégsem a trendeknek megfelelően kikent-kifent divat kaliforniai-punkok zúztak a színpadon, hanem a bájosan tatásodó, ötvenes arcok. Graffin főnök például úgy nézett ki abban a szemüvegben, mintha az imént vette volna le az öltönyét és állt fel egy hosszúra nyúlt konferencia-ülésről. Ettől függetlenül minden erőlködés nélkül letolták eddigi legjobb budapesti koncertjüket (a 2008-as PeCsa- bulijuknál klasszisokkal jobban nyomták, ráadásul szerintem most többen is voltunk, mint azon a bulin). A kötelező alapdalok mellett (Recipe For Hate, American Jesus, 21st Century Digital Boy, Punk Rock Song) olyan dalokat is leporoltak, mint az Against The Grain, a Stranger Than Fiction vagy a Spirit Shine, a nagybetűs katarzist azonban egyértelműen az 1988-as Suffer-blokk idézte elő. A legendás album nagyjából felét játszottak le egyhuzamban, köztük olyan dalokat mint a Delirium Of Disorder, a Best For You, a You Are The Government vagy a How Much Is Enough? – ezek egyike sem tartozik az élőben túl gyakran előkapart számok közé. Meg kell jegyeznem, hogy kifelé menet sokan annak adtak hangot, hogy a hangzás meglehetősen trágya volt, nekem jó tizenöt méterre a színpadtól elfogadhatónak tűnt.
Mindent egybevetve, remekül éreztem magam azalatt a röpke 80 perc alatt, amíg a Bad Religion a színpadon volt, annak pedig külön örültem, hogy a napokban elfajult időjárás miatt nem kellett tüdőgyulladás gyanújával a dokinál kikötnöm. Nem véletlen mondta Greg Graffin: „valaki odafent nyilvánvalóan nagy Bad Religion-rajongó”. Amíg ilyen jól tolják nem csak odafent lesz rajongójuk.
Külön köszönet a fotókért Csatári Júliának!
További képek itt érhetőel el.
és Fotók: Fesztiválok Városa / Csatári Júlia
