Amikor az első morzsákat bejelentették, hogy a nagysikerű Aerodrome sorozat idén végre Magyarországra is ellátogat, nagyon megörültem, hiszen akkor még Rob Zombie és a Megadeth neve volt a csalogató eszköz, illetve ehhez társult később a Limp Bizkit. Aki ismer tudja, hogy én elkötelezett Megadeth rajongó vagyok, így számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ez a buli kihagyhatatlan lesz. Aztán pár hete érkezett a hír, hogy a Dave Mustaine vezette thrash legenda lemondani kényszerült összes júniusi koncertjét, így a Budapest Parkos fellépést is. Egyből jöttek a találgatások, hogy lesz e pótlás, ki ugrik be, illetve többet játszik-e így Rob Zombie vagy a Limp Bizkit? Végül, ha nem is a Megadethez hasonló nagy név, de egy fiatal, feltörekvő csapat, a Battlecross vállalta a hálátlan szerepet, hogy betöltse a Mustaine-ék okozta űrt és bemelegítse a közönséget az este/késő délután két nagyágyújára.
Persze nem feledkezünk meg a buli első fellépőjéről sem, a Powerman 5000-ről, akiknek frontembere nem más, mint Rob Zombie testvére, így adta magát a dolog, hogy őket is meghívják a fesztiválra. Nem lehet jó negyed hat magasságában a tűző napon koncertet adni, de ha ennyi név játszik egy este, akkor valakinek ez a feladat lesz a sorsa. Pedig a Powerman ízig-vérig indusztriál showjával lekapta annak a pár tucat embernek a fejét, akik a hőség ellenére odaálltak a nagyszínpadhoz ilyen korai időpontban is. Nyilván az sem kedvezett a Spider One ( Michael David Cummings) vezette csapatnak, hogy munkanap van és azért ilyenkor az emberek nagytöbbsége még épphogy csak kitette a lábát a munkahelye ajtaján. De azt, hogy ellenállhatatlan energiával és odaadással hozták le a bulit, az vitathatatlan. Bevallom, én sosem voltam nagy indusztriál rajongó, de ezzel a koncerttel semmi bajom nem volt. Az energia engem is levett a lábamról, a hangzás kiváló volt (érdekes módon itt a legjobban az egész este folyamán), és a közönség is megadta azt, ami a zenészeknek jár.
A soron következő Battlecross szerepe volt talán a leghálátlanabb az egész este folyamán. Az utolsó pillanatban beugrani a valaki helyére akkor sem egyszerű, ha egy helyi garázsbanda pótol egy másik garázsbandát. Hát még akkor, ha egy a hazánkban szinte egyáltalán nem ismert zenekarnak kell pótolni a metálvilág egyik legnagyobb nevét. Márpedig a Battlecross neve itthon szinte teljesen ismeretlenül cseng. Az amerikai 
Cantonból eredeteztethető thrash, melodic-death csapatnak a Megadeth pótlása jutott osztályrészül. Ugyan a Megadeth is thrash, de a „populárisabb” fajtából -már ha egy metál zenekarnál lehet ilyet írni-, így ott egyszerű lett volna a történet. Felállnak a színpadra, és a 10-20-30 éves klasszikusaikkal mindenki fejét leszedik a helyéről, miközben a közönség velük énekli a világhírű sorokat. Sajnos az élet közbe szólt és David Ellefson basszer testvérének halála miatt a zenekar lemondta koncertjeit, így jött a szervezőknek a fejtörés, hogy ilyen kevés idő alatt kit tudnak elcsábítani. A Battlecross lett a befutó, akik zeneileg az est legkeményebb vonalát képviselték. Rajtuk is voltak szép számmal nézők, talán rajongók is, de sajnos ez a zene nem illett ide. Nem azt mondom, hogy nem volt jó, mert amúgy kurva jó volt, legalább is én nagyon élveztem, de a Powerman és Zombie indusztriál keretéből ez nagyon kilógott. A srácok egyébként odatették magukat rendesen. A hajfetisiszták élvezhették legjobban, amit láttak, hiszen megállás nélkül pörögtek a hajkoronák a színpadon, csodáltam, hogy ilyen melegben egyikük sem esik le onnan. Kyle Gunther énekes, egyébként többször is megjegyezte, hogy megtiszteltetés nekik, a Megadeth pótlása, sőt egyszer még bocsánatot is kért, hogy nem ők azok, akiket mindenki várt. Szimpatikus zenészek, akik nagyon jól tették a dolgukat, profin kezelték a helyzetet, de ilyen közegben nem kapták meg azt, amit megérdemelnének.
Rob Zombi kicsivel hét óra után kezdett, ekkora már azért egyre jobban besűrűsödött a közönség. Zombie és zenekara nem tökölt intróval vagy ilyennel, feljöttek és rákezdtek. Elementáris erejű bulijukat azonban itt már a technika ördöge néha-néha megtépázta, a hangosítás nem volt olyan szép tiszta, mint az előző két csapatnál. Rob Zombie-nál a zene mellett a látvány volt az, ami kiemelt szerepet kapott. Teljes színpadot beborító képek, molinók, mindenféle különleges mikrofonállvány, koponyákkal, csontvázkarokkal. A zenészek maszkokban, festett arcokkal nyomták a bulit. Előkerültek óriás lufi labdák is, ami további hangulatfokozók voltak. A közönség őrjöngött, a hangulat tényleg fesztiválivá változott. Nem volt olyan dal, amire ne ugráltak volna, ne rázták volna a fejüket az emberek, vagy épp ne énekelték volna teli torokból. A zenekar ezt azzal is megfejelte, hogy tágabb értelemben négy, szűkebb értelemben két feldolgozást is becsempészett a showba, hogy azoknak is kedvezzenek, akik mondjuk csak Limp Bizkitre jöttek, de azért a klasszikusokat ismerik és szeretik. Azért írtam, hogy tágabb értelemben négy feldolgozás, mert volt két White Zombie dal is, ami az úriember sajátja, csak egy régebbi korszakból. Kicsit ez olyan nekem, mint belájkolni a saját posztjaid Facebookon. Ugyan az igazi Zombi rajongók ismerik és szeretik a White Zombies időszakot is, de szerintem sokkal jobban örülnénk egy reunionnak, mint, hogy néha-néha előtűnjön, egy 15-20 éves dal a repertoárban, amit a slágerdal rajongók nem ismernek, és csak pislognak, mint hal a szatyorban, hogy ez mi. Volt viszont egy Alice Cooper feldolgozás a School’s Out, illetve előkerült az „Am I Evil?” klasszikus, amire a közönség fele egyöntetűen kiabálta rá, hogy „ De jó ez a Metallica dal”
. Ilyenkor kicsit azért csalódott vagyok, hogy a rock zenei kultúra művelése és elsajátítása rengeteg embernél kimerül abban, hogy hallgatjuk a zenekarokat és a dalokat, de nem ismerjük őket. Az „Am I Evil?” egy Diamond Head nóta, amit a Metallica is csak feldolgozott, de ez legalább olyan gyakori tévedés, mint az, hogy a paradicsom zöldség, pedig valójában gyümölcs.
Kicsit rövidnek éreztem amúgy a setlistet, mert hiába játszottak 13 dalt amibe egy dobszóló és gitárszóló is belefért, azért lett volna még hova fokozni a hangulatot., de a fesztivál úgy rendezkedett be, hogy a Limp Bizkit a főfellépő, és ha nem is sokkal, de nekik egy picit több idő kell.
Setlist:
1: Dragula
2: Superbeast
3: Living Dead Girl
4: Dead City Radio and the New Gods of Supertown
5: Drum Solo
6: More Human Than Human
(White Zombie Song)
7: Sick Bubbl-Gum
8: Never Gonna Stop
9: House of 1000 Corpses
10: Am I Evil?
( Diamond Head Cover)
11: Thunder Kiss ’65
(White Zombie Song)
12: Guitar Solo
13: School’ Out
(Alice Cooper Cover)
14: The Lords of Salem
Onnan lehetett tudni, hogy Limp Bizkit koncert lesz a városban, hogy indokolatlanul sok piros baseball sapka tűnt fel. Metallica koncertre az ember Master of Puppets-es pólóban jár, Limp Bizkitre meg baseball sapkában. Ezek az ismertetőjelek soha nem fognak eltűnni a világból, pedig néha már úgy gondolom nem ártana. Ha valaki elmegy egy koncertre, nem kell még jobban kihangsúlyozni, hogy Ő arra a koncertre jött, ezt úgy is mindenki tudja. Ezzel viszont az egyéniség veszik el, amikor tízből nyolc ember ugyanabban a pólóban van.
A koncertet egyébként kettős érzelmekkel vártam, ugyanis itthon szinte soha nem hallgatom a csapatot, mert annyira nem az én világom, viszont azt tudtam, hogy élőben hatalmas bulikat tolnak, ezért kíváncsi voltam rájuk. Ez be is igazolódott. Már a koncertre várakozva a fotósárokban is érezni lehetett a közönségen a feszültséget, ami az első hangokra azonnal tetőzött és a rajongótábor extázisban tört ki. Ezt a jelenséget több minden is alátámasztja. Az addigra több ezressé nőtt tömeg, úgy kezdett el ütemesen ugrálni, hogy azt Budapest összes szeizmográfja kimutatta, olyan hangorkánban köszöntötték a kedvenceket a színpadon, hogy az hangosabb volt, mint maga a zene, illetve az összes kézben lévő sörös korsó, tartalmával együtt egyszerre vált a Newton-i törvények, mi fotósok pedig a sör, a fröccs, és az üdítők áldozatává. Persze van ilyen koncerteken, de az már meglepett, amikor maga Ferd Durst locsolt ránk egy csésze kávét. Gyors fotózás után sikerült kimenekülnöm, mert voltak pillanatok, amikor úgy éreztem a tömeg felborítja a kordonokat is akár, hogy közelebb kerülhessen a kedvencekhez, így a koncert maradék részét a háttérből élveztem. És lehet azt mondani, hogy élveztem, mert jó volt ez. Továbbra sem a kedvencem, de a hangulat, amit csináltak páratlan volt. Fred hergelte a közönséget, akik, mint a hullámzó tenger ugrálták végig a másfél órás bulit. A kötelező nagy slágerek mellett itt is előkerültek feldolgozások, de 
inkább csak hangulat fokozás szempontjából, mert egy kivételével , nem játszották végig őket. Ez az egy, egy George Michael klasszikus volt a „Faith”. ( És itt jegyezném meg halkan, nagyon örülök, hogy a Behind Blue Eyes-t nem vették elő.)
Ezek után sem fogom itthon hallgatni a Bizkitet, de kegyetlen nagy bulit csináltak, és ott akkor, még én is arra vetemedtem, hogy a tömeggel énekeljem a slágereket. Abszolút megérte elmenni.
Setlist:
1: Why Try?
2: Rollin
3: Gold Cobra
4: Hot Dog
5: Nookie
6: My Generation
7: Livin’ It Up.
8: My Way
9: Covers Medley
( Master pf Puppets, Welcome To the Jungle, Heart-Shaped Box, Smells Like Teen Spirit)
10: Boiler
11: Faith
(George Michael Cover)
12:Take a Look Around
13: Break Stuff
Mind a négy zenekar odatette magát, és hozzájárult az est sikeréhez. Rob Zombie és a Limp Bizkit pedig külön-külön is képes lenne csarnokokat megtölteni, de ez azt hiszem így együtt volt jó. És akkor gondoljunk bele, ha lejön a Megadeth is. Ez az egy pici hiányérzet maradt szerintem rengeteg emberben a tegnap este kapcsán. De én bízom benne, hogy az a buli is pótolva lesz valamikor.
További képek: ITT!
