Az egy évvel később az Orchid albummal máig tartó hibátlan munkáinak sorát megnyitó Opeth mellett a Tiamat emelt be először a svéd death metal színtérre progresszív elemeket. Talán a Wildhoney lemez is egyfajta irányadó lehetett Akerfeldt számára. Nem csak ebben volt újító Edlund: olyan szintű pszichedeliával itatta át az album nótáit, hogy arra szavak nincsenek. A hörgést, mint a vokalizálás formáját jelentősen visszaszorította, csak ott hörög, ahol az adott dal, a hangulat, a zene megkívánja, zömmel maradt ehelyett a máig jellegzetes, szinte már hipnotikus szövegmondásra emlékeztető tiszta hangja, ami iszonyatosan passzol ehhez a zenéhez.
Tíz számot tartalmaz a korong, de ebből négy csak amolyan hangulati átkötő. Rögtön egy ilyennel indul az album, a címadó Wildhoney majd egy perce az ébredező erdő hangjával nyitja a lemezt, némi pszichedelikus gitárral, aztán berobban a Whatever What Hurts lassú, vonszoló doomos riffje. Edlund hangja mintha a másik szobából (vagy bolygóról…) szólna, mintha nem is volna evilági. Mint ahogy e nótáé is, az egész lemez tempója a középső tartományban mozog, afölé egy pillanatra sem megy. Minden gitárpengetést, minden pergőütést az összhatásnak rendeltek alá. Gyanítom, a lemez és a szám megírásakor nem kevés hallucinogén anyag lehetett Edlund szervezetében, tisztán képtelenség ilyen beteg, mégis ennyire súlyos zenét csinálni.
A The Ar picit gyorsabb szerzemény, egy rendes, tökös riffel, a legdeath-esebb nóta az albumon. A tétel hipnotikus szövegmondásával dúsított középrésze már kezd magával húzni a mélységbe, ahová aztán az újabb (ezúttal beteg) átkötő után következő Gaia elementáris erővel ránt magával. Iszonyatosan lassú a tempó, és engem végig a hideg ráz, bárhányszor hallgassam is. Ha ez nem doom, akkor nem tudom, mi az. Edlund a maga érces hangján egy csodás dallamot csempész a refrénbe, leírhatatlan…
A Visionaire közepén a gitárszóló ránt ki abból a révületből, amibe a szöveg, elsősorban a refrén szövege taszított, az ezután következő átkötő (Kaleidoscope ) pedig egy hatalmas vihar utáni csöndes moraljás. Olyan érzés is hallgatni… A Do You Dream Of Me? olyan hatású, hogy az elmondhatatlan. Három percig egyáltalán nincs benne dob, ott viszont a dal átmegy spanyolos gitárszólóba, és törzsi dobolás is érkezik, egyáltalán nem hivalkodóan, csak háttérben, színező jelleggel, aztán úgy ahogy kezdődött, hirtelen, abbamarad, visszajön a két hangból álló főtéma: valahogy borzongató az egész.
A végére már csak újabb, minden eddiginél felemelőbb, monumentálisabb átkötő maradt (Planets , bár tekinthető instrumentális dalnak is), valamint a lemezt záró A Pocket Size Sun , ami egy nyolcperces, utaztató tétel. És tényleg utaztat: vissza, a saját világod határmezsgyéjére, ahonnan szép lassan eszmélve teljesen visszatérsz. Ha van kedved, utazhatsz még egyszer. Csak rajtad múlik…
Nehéz bármit írni a lemezről, és maga a kritika is úgy született, hogy csak hallgattam az albumot, és írtam, ami eszembe jutott… Lehet, hogy egyes helyeken összefolyik picit, és összefüggéstelen az írás, de veheted úgy is, hogy azt egy másik világból írtam. Olyan szinten nyomasztó, súlyos, mégis rendkívüli album ez, amely abszolút úttörő volt a maga korában, és még csak megközelíteni is alig tudták. Sőt, számomra is “egylemezes banda” a Tiamat: egyik lemezük sem különösebben rossz, de a Wildhoney zsenijét nem tudja már elérni Edlund. Egyszeri, és megismételhetetlen alkotás ez, a zenetörténelem egyik kiemelkedő darabja.
