Opeth-A Hetvenes évek öröksége.

Ha valaki azt mondja nekem még az új album megjelenése előtt, hogy ez inkább fog hasonlítani egy klasszikus Jethro Tull albumra, mint sem Opethre, hát valószínű kiröhögtem volna az illetőt.Félreértés ne essék, én szeretem a Jethro-t is, de az Opeth az Opeth,akiktől azt várja el az ember, hogy ott folytassák, ahol 2008-ban abbahagyták,a kőkemény progresszív-death metálnál. “Örökség” címmel megjelent albumuk, inkább egy letűnt kor hagyatéka, mint sem a zenekar eddigi munkásságának felelevenítése.

 Mikael Åkerfeldtékről mondtam azt egyik adásunkban, hogy ők maradtak az egyetlen zenekar számomra, akikben még sose csalódtam, mindig tökéleteset tudtak alkotni,soha semmi kifogásolni való nem volt a zenéjükben.Viszont mint minden csoda ez is véget ért egyszer,pont most a Heritage albumnál. Aki nem ismerné esetleg az Opeth zenéjét, annak legyen elég annyi, hogy egy teljesen új stílust teremve keverték a hetvenes évek progresszív zenéjét az agy szaggató hörgős death metállal. Ebben az albumban, viszont ez utóbbi már nyomokban sem hallható. Elveszett a varázs ami miatt anno beleszerettem a zenekarba. Biztos vagyok benne, hogy ha ez az album harminc évvel ezelőtt jelenik meg, akkor világ siker lett volna. Zeneileg fantasztikus megoldásokat tartalmaz, csak épp kimaradt a sötét oldal , ami az Opeth esetében a zene lelkét adja. Az I Feel The Dark, a Famine, vagy épp a Folklore dalok, nyugodtan felvehetnék a versenyt, a Pink Floyddal, a Jethro Tullal, de még az Emerson Lake & Palmerrel is. Az a baj, hogy a Dream Theaterrel, a Pain of Salvation-nel vagy a Triviummal kéne összehasonlítanunk őket.