A Lacuna Coil felállása komoly változásokon ment keresztül legutóbbi albumuk, a Broken Crown Halo 2014-es kiadása óta. Cristiano ‘Pizza’ Migliore gitáros és Cristiano ‘Criz’ Mozzati dobos már az album bemutató turnéján sem vettek részt, Marco “Maus” Biazzi pedig 2015-ben hagyta el a zenekart. A Delirium címre keresztelt új albumot a Cristina Scabbia (ének), Andrea Ferro (ének), Marco Coti-Zelati (gitár/basszusgitár/billentyűs hangszerek) és Ryan Blake Folden (dob) felállás jegyzi, az előzetes zenekari nyilatkozatok alapján a vérfrissítés komoly lendületet adott a csapatnak. (Ami véleményem szerint nagyon rájuk fért, mivel a Broken Crown Halo-t tartom a Lacuna Coil eddigi legfelejthetőbb albumának.)
A Delirium munkálatainak nagy részét a zenekar házon belül oldotta meg. A koncepció megtervezésétől kezdve a produceri feladatokon át a borítóterv megalkotásáig mindent a csapat irányított. Az albumot nyitó The House of Shame volt az elsőként közzétett dal, bevallom teljes meglepetésként ért. Tizennégy másodpercnyi hangulatos kórusfelvezetés után Andrea beleüvölt a mikrofonba, beindul a kétlábdob, Maki pedig bedob egy súlyos riffet. Telitalálat. Andrea sosem tartozott a kiemelkedő énekesek közé, egy Cristina kaliberű hang mellett eleve nehéz helyzetben van, és mivel a zenekar az utóbbi években egyre inkább dallamosabb irányba mozdult, ez a különbség kettejük között egyre inkább előtérbe került. A The House of Shame stílusában viszont tökéletesen kiegészítik egymást. A zenei alapok is komolyabb bekeményítésen estek át, és a hangzás is harap. Egyáltalán nem erre számítottam, nem tudom honnan húzták elő azt az energiát, amit sikerült a dalokba átvinni, de remélem még sok hasonlóval állnak majd elő és ebbe az irányba haladnak tovább.
A kezdeti lendület egészen az album végéig kitart, aminek eredményeként a Delirium a zenekar eddigi legkeményebb albuma. Andrea többnyire hörgős / üvöltős témái nagyon jól mennek a mélyre hangolt gitártémákhoz, Cristina hangja továbbra is a műfaj egyik legjobbja. Hangulatát és szerkezetét tekintve is változatos a lemez, a Karmacode korszakot kedvelők ugyanúgy találnak maguknak kiemelkedő pillanatokat, mint a Dark Adrenaline-t előnyben részesítők. Helyenként visszaköszönnek a korábbi albumokról már ismerős hatások, feltűnnek a keleti motívumok (Delirium) és az elektronikus díszítések (Blood, Tears, Dust). A Downfall-ban még Myles Kennedy-t is hallhatjuk vendégszerepelni. A dalok sorrendje okosan lett felépítve, a leggyorsabb szerzemények (The House of Shame, Ghost In The Mist és Ultima Ratio) keretbe foglalják a középtempós témákat. Az anyag hangvétele mindvégig sötét, a szövegek ugyan tartalmilag nem kapcsolódnak össze, viszont tökéletesen illeszkednek a borítótervhez és járják körbe több különböző szemszögből az őrület témakörét.
Nagyon pozitívan meglepett a Delirium, a zenekart már ismerők körében nagy valószínűséggel osztatlan siker lesz, aminek hatására sokan fogják ismét elővenni a csapat korai albumait. Ezek után kíváncsian várom a lemezbemutató turnét. A megjelenés időpontja május 27.-e, a már megszokott CD/LP formátumok mellett az album kazettán (!) is kiadásra kerül.
