Hivatalossá vált, hogy a 13 című album, és a lemezen található, idén januárban Grammy- díjjal jutalmazott God Is Dead? dal után 2015-ben új lemezt készít a Black Sabbath, azt követően pedig egy nagy búcsúturné következik. Az örömteli hírt még szeptember végén maga Ozzy Osbourne közölte a brit Metal Hammernek. Naná, hogy ő, végtére is a banda az Ozzy-s korszak második éráját éli. Érdekes, de ha csak a frontembereket vesszük alapul, a 45 éve létező Black Sabbath esetében három nagy korszakra oszthatjuk a banda pályafutását. Mindezt megduplázva. Ugyanis mind Ozzy, mind szegény Ronnie James Dio (R.I.P.), végül Tony Martin is részese volt egy újjáélesztésnek. Magyarul, a főnök, Tony Iommi, a folyamatos szinten tartás végett mindig visszahívta valamelyiküket. Az már nem a zenészek hibája volt, hogy a „reunion” egyik esetben sem tudta felülmúlni az első korszakot. Hiába csak egy évig „jegelte” Tony Martin énekest a boss, hogy újra teret adjon minden idők legnagyobb metal torkának, Ronnie James Dionak (1992, Dehumanizer album), Martin visszatérése már meg sem közelítette azt a klasszikus időszakot, ami a Black Sabbathot közel tíz év után visszahozta a metal vérkeringésébe. Ez pedig az 1989-es Headless Cross volt.
Nem véletlen említem a tíz évet, mert hiába énekeltek a bandában olyan kiváló énekesek, mint Ian Gillan, Glenn Hughes, Ray Gillen (R.I.P.) egyikük sem tudta azt a szintet hozni, amit Dio az 1980-as Heaven And Hell lemezen (nem szerepelt még a KlasszikuShock rovatunkban? Szégyen gyalázat, de majd orvosoljuk). Így aztán a Black Sabbath folyamatosan csak vegetált, miközben a műfaj lényegében mainstream-mé vált. A Metallica, az Iron Maiden, és Guns N’ Roses uralta a világot jelentő deszkákat, ők és a hasonszőrű csapatok töltötték ki a zenei tévécsatornák jelentős műsoridejét. A Black Sabbath 1986 októberében, a Montserratban levő Air Studios-ban kezdett el dolgozni a The Eternal Idol lemezen. Mivel Ray Gillen énekes nem nagyon kapott fizetséget (ezt akkoriban a Sabbathban elmondhatta Dave Spitz basszeros és Eric Singer dobos is), így John Sykes telefonhívásának eleget téve átpártolt a Blue Murder zenekarba. Így aztán a magára maradt Iommi 1987-ben egy csodálatos, akkor még ismeretlen, 30 éves, szintén birminghami énekest állított a mikrofon mögé. Ő volt Tony Martin, akivel 1987 januárjában folytatták a munkát ezentúl már az angliai Morgan Studios-ban Chris Tsangarides közreműködésével. Martin a The Eternal Idol lemezen még a Ray Gillenhangjára írt dalokat énekelte újra, nem is feküdt neki annyira. Fantasztikus képességeinek teljes kelléktárát az 1989-es Headless Cross albumon tárta elénk.
Miután a Black Sabbath gyenge lemezeladásokat produkált, Iommi felbontotta a zenekar szerződését a Warner Bros.-al (ahol a hetvenes évek óta dolgozott) és leszerződött az IRS Records-hoz. Feltöltődés gyanánt 1988 augusztusában rövid pihenőre tértek, hogy a következő albumra koncentrálhassanak. 1988 nyarán Eric Singer dobost az egykori Jeff Beck Group (1970–1972), Rainbow (1975–1980), Michael Schenker Group (1981–1982), Whitesnake (1982–1985) mesteri dobosa, Cozy Powell (R.I.P.) váltotta. Ő lett harmadik láncszeme az új Black Sabbath-nak, míg a basszusgitár részeket a lemezre egy stúdiózenész, a jazz-fúziós világból jött Laurence Cottle játszotta fel, aki egykoron a Procol Harum tagja volt, de mint stúdiózenész, többek között Eric Clapton, Tom Jones, Brian Eno, Nina Hagen, Seal lemezein játszott. Billentyűsként Iommi régi barátja, Geoff Nicholls játszott.
A korongot a Gates of Hell hátborzongató hangjai nyitják, majd berobban Cozy Powell dobja, pár taktussal később pedig Iommi gitárja, és jön a címadó dal. A klipesített nótában ott az a mágia, amely a Heaven And Hell idején naggyá tette a zenekart. Doomos, misztikus hangulatot árasztó lüktető szám, zseniális énekdallammal. A Devil & Daughter a hetvenes évek Rainbow-ját idézi. Könnyedebb, tempósabb dal, kevésbé sötét hangulatú, inkább hard rock. Érdekesség, hogy a dal eredeti címe Devil’s Daughter lett volna, de mivel sok kritika érte a bandát, hogy a lemezen található okkult szöveget könnyen lehet sátánistaként is értelmezni, ezért aztán megváltoztatták a nóta címét. Az ezt követő When Death Calls dalnak is van egy érdekessége, ugyanis a gitárszólót nem más játszotta fel, mint a Queen legendás gitárosa, Brian May. A nóta finoman, ám fenyegetően kezdődik, majd ahogy berobban, a Mob Rules Sign Of The Southern Cross-ára emlékeztet. Ha a klasszikus bakelit verziót néznénk, a lemez B oldala könnyedebben indul. Bár Iommi riffjei továbra is kőkemények, a Kill In The Spirit World-ben Martin olyanféle dallamot énekel, amely kicsit a korszak slágereit juttatja eszembe. A Call Of The Wild ismét a korai Rainbow-ra emlékeztet, és itt is történt egy dalcím változás. A nóta eredetileg Hero címmel készült, de mivel Ozzy Osbourne is használta a No Rest For The Wicked lemezén, így Iommi inkább megváltoztatta. A Black Moon, főleg a pofon egyszerű, ám mégis zseniális riffjével a személyes kedvencem az albumról. A Nightwing pedig monumentális, hangulatos lezárás, amely után az ember szinte automatikusan újrahallgatja az egész dalcsokrot.
Az amerikai turné 1989 májusában kezdődött, de nyolc előadás után azonban törölni kellett a körutat, mivel a jegyeladások nagyon alacsonyak voltak. Az Európai turné szeptemberben kezdődött, ahol viszont csakúgy mint a lemez, a koncertek is sikeresek lettek (Budapesten is jártak). Egy Japán kitérő után Oroszországban turnéztak a brit Girlschool társaságában. A Black Sabbath volt az egyik első nyugati zenekar, amelyik fellépett Oroszországban, miután Mihail Gorbacsov megnyitotta az ország nyugati határait. A Black Sabbath nem újított a Headless Cross lemezzel, nem is volt rá szükségük. Iommi főnök jól tudta, hogy miben rejlett az Ozzy-s és a Dio-s ére ereje, ezt pedig vegyítve, Tony Martin hangjára átformálva tárta elénk. Tökéletes Mestermű!
Pontszám: 10/10
Az együttes tagjai:
Tony Martin – ének
Tony Iommi – gitár
Cozy Powell (R.I.P. 1998) – dob
Laurence Cottle – basszusgitár
Geoff Nicholls – billentyűs hangszerek
A lemezen hallható dalok:
1. The Gates Of Hell (1:06)
2. Headless Cross (6:29)
3. Devil & Daughter (4:44)
4. When Death Calls (6:55)
5. Kill In The Spirit World (5:11)
6. Call Of The Wild (5:19)
7. Black Moon (4:06)
8. Nightwing (6:38)
