James LaBrie – Static Impulse 2010

Kevin James Labrie egy kanadai énekes, aki a kamaszkori zenei szárnypróbálgatások után a Winter Rose csapattal adott ki egy albumot, majd hirtelen a karrierje hajnalán lévő progresszív Dream Theater-ben találta magát, akik a második lemezükre készülődtek éppen. Hihetetlen, de Labrie jövőre ünnepli 20. évfordulóját, hogy a Mike Portnoy alapította zenekarral együtt zenél. Ma már szinte mindenki a DT múltjáról ismeri őt, a Winter Rose albumon mutatott szereplés a homály feledésébe merült. A Matt Guillory-al való ismeretségének kezdete 1998 nyarára tehető, amikor a Touring Into Infinity World Tour alatt megismerkedett többek között vele. A többnyire nagyobb nevekből álló zenészek James köré csoportosultak és készítettek két lemezt MullMuzzler néven. 2005-ben elkészítette első saját neve alatt megjelent albumát, majd öt évvel később most érkezett a sorban a második.

Nem akarom hosszabbra húzni a bevezetőt, hiszen a DT munkásságát szerintem minden valamire való progresszív rajongó ismeri. Azt is tudjuk, hogy LaBrie 1994-2000 között rengeteget küzdött a hangjával, hangszálaival és szinte csoda hogy ma még énekelhet.

A Static Impulse 12 dalt tartalmaz és két bónuszt. A műfajon belül maradt James, tehát itt is a jól kiművelt progresszív elemekkel felépített dalszerkezetekről van szó. Annak ellenére mondom ezt, hogy Matt károgása talán elsőre meglepheti a rajongókat, ez az elem nem volt jellemző korábban LaBrie munkásságára. Aki ismeri a DT albumokat, James orgánumát messziről megismeri, itt a stúdiólemezen tökéletesen szólal meg minden hang, nekem személyes tapasztalatom, hogy koncerten azért korábban voltak problémái a hangjával. Megszületett ez a második korong saját neve alatt, és ahogy peregnek egymás után dalok arra a kérdésre keresem a választ magamban, hogy minek kellett ez a lemez LaBrie-nak? Mi az, amit itt meg tud valósítani és a DT-ben nem? Arra rögtön választ kapok, hogy túl erős dalszerzői vénája nincsen, az viszont elvitathatatlan, hogy remek előadó. A Static Impulsra felkerült dalok többségében én inkább Matt kezét érzem, és az a nagyon fura érzésem kezd kialakulni, hogy James vendégzenésszé kezd válni saját neve alatt kiadott lemezen.

Igazából ez a duó semmi különlegeset nem hozott össze erre a lemezre. James a már ismert alapokat, hozta magával DT feliratú hátizsákjában, amit kiborított Matt asztalára, hozta a már 20 éve jól ismert elnyújtott DT-ben megismert énektémáit. Ezt tényleg jól tudja, csak már elég unalmas. Sokkal érdekesebb mit hozott ebbe a kooperációba Matt Guillory. A James-el nem egy korosztályú „fiatalember” 1974-ben született és Mike Varney producer, lemezkiadó alapító mellett nőtt fel, majd később megalapította a thrash metal bölcsőjében a Dali’s Dilemma nevű prog. metal csapatát. (1994). Az ambiciózus fiatal billentyűs komoly tapasztalattal rendelkezik már ahhoz, hogy egyenrangú társként jelenjen meg ezen a lemezen LaBrie mellett. Sőt a demos, bónusz Jekyll Or Hide vokáljait ő énekelte fel és egész jól sikerült ez a próbálkozás. Lehet, hogy a következő Labrie szólólemezre már énekes sem kell Matt-nak? J

Erősen átjön a dalokból, hogy a két ember munkájáról van szó, de nem találom azt a kapaszkodót, hogy miért kellett ez a lemez nekik? James -ből nem jött ki sok újdonság a DT-ben eddig mutatott munkájához képest, szépen szólnak ezek a dallamos progresszív tételek, akár még nagy levegővel egyszeri nekifutásra is végig lehet küzdeni magát a hallgatónak a sokszor magukat ismétlő dalokon. A lemez felére mindenki ráérez az ízre, a lemez stílusjegyeire, LaBrie jellegzetes énekére, Matt károgásaival „változatossá” téve, ezek alá pedig a jól bevált DT-ből ismerős hangszerelés és dalszerkezetek jönnek. Ez a lemez, ha mondjuk a következő DT albumként jelenik meg, akkor sem szólhat senki egy szót sem. Persze Petrucci és Myung hiányzik a maguk Berkley-n edződött varázslataival és Matt sem Rudess, de mondjuk egy gyengébb időszakot kifogott DT lemeznek simán elmenne. Talán még Portnoy is megtalálta volna a változatosságot és ihletet meríthetett volna a károgásból, ami új elemként borzolta volna fel a DT rajongók szőrzetét.

A lemez elég hosszúra sikeredett, úgy a Just Watch Me körül már nagy levegőket kellett vennem, hogy figyelmem ott tudjon maradni a duó 2010-es ötletein. Nem hozott lázba engem az ambivalens érzelmeket hordozó ötlet, hogy a viking károgást összepárosították a dallamos James LaBrie-val. Igazából már sok ilyen lemezt hallottunk korábban, az a tény, hogy James LaBrie-nak ez a kísérlet 2010-ben jutott eszébe, még nem lesz óriási dobás. Félre értés ne essék, nekem semmi bajom a károgással, sőt akár egy DT lemezen is el tudnám képzelni, annak ellenére, hogy nem vagyok a károgós stílusnak nagy rajongója. Azzal sincs semmi bajom, hogy ez egy James LaBrie szólólemezen jelenik meg Matt Guillory prezentálásában, de mindezeket összegyúrva sem érzem azt, hogy ez egy értékes, maradandó alkotás lenne. Inkább egy hobbi projekt két jó barát agyából, ami elsősorban a maguk szórakoztatására készült. Nem gondolom, hogy túl sokszor elővenném később ezt a lemezt, mint ahogy az Elements Of Persuasion sem forgott túl sokat nálam. Felejthető és abszolút kihagyható alkotás született LaBrie műhelyében 2010-ben. [6/10]