Ismét gyászol a rockvilág! Az Iron Maiden korai időszakának legendás dobosa, az első három Maiden albumon szerepelt Clive Burr március 12-én éjjel elhunyt. A kiváló dobos halála előtt pár nappal, egész pontosan március 8-án töltötte be az 56. életévét. A ’80-as évek óta tudni lehetett róla, hogy szklerózis multiplex-ben szenvedett. Ez a betegség a tudomány jelen állása szerint nem gyógyítható, de Clive életvitelén sokat segített az az alapítvány, amit a Maiden tagjai hoztak össze még 2002-ben. Clive a betegsége tudatában is élte az életét, még a legkomorabb napjain sem vesztette el a humorérzékét, jókedvét. Nehéz ilyenkor szavakat találni, egyetlen dolog tud csak némi támaszt adni, ha elővesszük azokat a felvételeket, amelyeken Clive Burr játéka hallható. Feltoljuk a hangerőt, leoltjuk a villanyt, gyújtunk egy füstölőt és elnyújtózva meghallgatjuk a Brit Heavy Metal Új Hullámának egyik legtökéletesebb lemezét, az Iron Maiden 1982-ben, The Number Of The Beast címmel megjelent korongját.
Remélem azzal senki sem száll vitába, hogy a fentebb említett zenei irányzat legtökéletesebb alkotásai közé a Judas Priest British Steel, a Saxon Denim And Leather, a Black Sabbath Heaven And Hell és a Vasszűz harmadik nagylemeze tartozik. Ez volt a banda első albuma, amelyen már a brit Samson apró, szőrős, ám aranytorkú énekese, Bruce Dickinson énekelt. A banda világszintű áttörése már az 1981-es Killers című koronggal bekövetkezett. Az utcákat járva hazájuk mellett a tengerentúlon és Japánban is megszaporodtak az Iron Maiden pólót viselő fiatalok. A hírtelen jött siker és persze a hírnév rendesen a fejébe szállt Paul DiAnno énekesnek, aki csúnyán ráharapott a rock’n’roll életérzésre. A folyamatos piálás mellett állandó használója
lett a különböző drogoknak is. Annyira szét volt csúszva, hogy a német állomások közül többet is kénytelen volt miatta lemondani a zenekar. Ezt pedig a banda alapító/főnöke, Steve Harris basszusgitáros már nem tűrhette tovább (a sors kegyetlen fintora, hogy Harris pont Burr halálának napján töltötte be az 57. életévét). Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Paul DiAnno sem egészségi állapotát, sem hangját tekintve nem alkalmas a csapat karrierjének továbblendítésére. Ezért aztán Rod Smallwood menedzserrel Franciaországból átrepültek a Reading fesztiválra, hogy megnézzék miként teljesít a Samson zenekar élén az akkor még Bruce Bruce névre hallgató Dickinson. Az énekessel nem is volt probléma, ám az 1981-es Reading fesztiválon már egy romjaira hullott Samson játszott. Így aztán Harrisék azonnal át is csábították Dickinsont az épp új lemezen munkálkodó Maidenbe. Persze a stúdiózás előtt már a színpadon is kipróbálták az új frontembert, mert a csapat rajongóiról köztudott, hogy fanatizmus rajongásuk miatt nem tűrnek meg akárkit a bandában. Öt olasz bemelegítő buli után 1981. november 15-én a londoni Rainbow Theatre-ben már a „hazai” közönség is elfogadta a friss jövevényt. Így már semmi akadálya nem volt annak, hogy a Maiden elkészítse első olyan nagylemezét, amire csupa új szerzemény kerül fel. Érdekes dolog de tény, hogy mind a debütáló, mind a Killers lemezre felkerült dalok többsége már jóval az albumra felkerülés előtt készen voltak. Ha jó lecsót tudsz készíteni, ne változtass rajta. Harrisék hasonlóan vélekedtek a hangzásról, így a Killers korongon kiváló munkát végző Martin „Farmer” Birch producerrel bevonultak az észak-londoni Willesden kellemes részén fekvő Battery stúdióba. A nyolc dalból 
álló lemezanyag felvétele és keverése öt hetet vett igénybe. A korong felét Harris írta, de bizonyos információk szerint Dickinson is hozott ötleteket, de mivel előző zenekarával, a Samsonnal akkor még nem zárult le minden procedúra, így nem kerülhetett fel neve a szerzők közé. Már a lemezt nyitó Invaders olyan erővel tör ránk, hogy azonnal mozgásba lendülnek végtagjaink. Szembetűnő, hogy a korábban szinte csak punkos klubokban fellépő banda az ilyen muzsikával már a hatalmas arénákban is sikert érhet el. A pörgős nyitás után a filmes élményeken alapuló Children Of The Damned következik, ami monumentális, összetett szerkezetével abban a korban már-már progresszív muzsikának volt tekinthető. Szintén filmes élmény, nevezetesen egy ’60-as évekbeli tévésorozat hatására készült el az egyik legkedvesebb Maiden szerzeményem, ez pedig a The Prisoner. Ebben olyan zseniálisan fülbemászó a refrén, hogy nem lennék meglepve, ha jó néhány glam/sleaze banda is dugiban gyakorolta volna a próbatermében. Persze tökéletes zenéhez tökéletes hangzás is járul, a producer bácsi pedig nem tud hibázni. A 22 Acacia Avenue dalban Harris mellett Adrian Smith gitáros is aktívan kivette a részét. A dal pedig egyenes folytatása a banda első albumán található Charlotte The Harlot szerzeménynek, így lesz teljes az East End-ről származó prostituált története. Apropó filmes élmények és azoknak történetei. A címadó szerzeménynél el kell időzni egy kicsit, ugyanis ebből adódott ám némi problémája akkoriban a csapatnak. Remélem sokan ismeritek az 1976-ban Gregory Peck főszereplésével készült Ómen című legendás horrorfilmet, ugyanis a The Number Of The Beast fő gerincét ennek a filmnek a története adja. Egy sakál fiúgyermeknek ad életet, aki nem más, mint maga a Sátán. Harrisék ennek még nagyobb nyomatékosítást adva a dal elején a Jelenések Könyvéből (13:8) idéznek. Amerikában ezt a vallási fanatikusok nem nézték jó szemmel és keresztekkel felvértezve tűntettek a Maiden koncertek előtt. Mindenáron sátánistáknak akarták feltüntetni a zenekart,
ezért még a Derek Riggs által rajzolt zseniális lemezborítóba is belekötöttek, amin a zenekar szimbólumának számító Eddie bábfiguraként egy ördögöt mozgat. Ahhoz, hogy a kép teljes legyen, az ördög hasonló módon egy kis Eddie-t irányít. A dolog érdekessége, hogy ezt a rajzot Derek Riggs eredetileg a Purgatory című kislemezhez készítette, de a zenészeknek annyira megtetszett a rajz, hogy végül ez lett az 1982 márciusában megjelenő nagylemez borítója. Az ördögi tematikával kapcsolatos érdekesség, hogy a stúdiózás során sorozatban égtek ki a villanykörték, a helyi alkalmazottak végig furcsa zajokra panaszkodtak, és végül több berendezés is meghibásodott. A csúcspont mégis az volt, amikor a felvételek végső stádiumában a producer Martin Birch autója karambolozott egy apácákat szállító minibusszal, és a javítási munkálatok pontosan 666 fontra rúgtak. A misztikus dolgok után visszakanyarodva a lemezhez, az ikergitározázás és maga a heavy metal örökérvényű himnusza a Run To The Hills. A mai napig kihagyhatatlan a Maiden koncertekről, pedig aztán nekik bőven van miből összeállítani a setlistet. A Gangland megírásában szegény Clive Burr is aktívan részt vállat és ezt bizonyítja a dalban nyújtott végtelenül precíz játékával is. Egyébként ez a szerzemény az utolsó pillanatban került csak fel a korongra, kiszorítva a Total Eclipse nótát, amely így a Run To The Hill kislemez B oldalára került fel. A halálos ítélet végrehajtására várakozó elítélt utolsó óráit megörökítő epikus Hallowed Be Thy Name pedig szintén tökéletesen foglalja össze az egész műfaj lényegét.
A zenekar ezzel az albummal új vért pumpált a heavy metal vérkeringésébe, ezzel évtizedekig előre megalapozva a műfaj létezését. Ezen az albumon talán a kicsit kilógó Gangland-et leszámítva egyszerűen nincs gyenge pont, és tökéletesen érthető, hogyan alapozta meg a csapat máig kitartó fantasztikus nimbuszát. Az egyszerű zakatolás helyett megmutatták, hogy miként kell dinamikus, időtálló dalokat írni. A megújult felállású Iron Maiden minden idők egyik legtökéletesebb heavy metal gépezete volt, és ez az album minden egyes másodpercén hallatszik. Kihagyhatatlan klasszikus, többek közt Clive Burr játékával!
Nyugodj békében Clive!
Pontszám: 9/10
