A “nosztalgia rovat” folytatásának szánom ezt a kritikát, mely rovat eddigi egyetlen darabja a Crimson, az Edge Of Sanity-től. Úgy tervezem, ez is rendszeresen fog jelentkezni, kiváló, ám szerintem alulértékelt albumokat mutatva be – a kritérium ezenkívül pusztán az, hogy 2008 előtti kiadásúnak kell lennie a lemeznek. Ezen feltételek mindegyikének megfelel az öt amerikai prog-mágus hatodik nagylemeze, a hatszámos Six Degrees Of Inner Turbulence dupla CD.

2001-ben járunk, kezd lecsengeni a Metropolis II lemez (gyk: Scenes From A Memory) körüli hype, kiváló album lett, a zenetörténet egyik legjobb konceptlemeze, amit rendesen meg is turnéztattak (2000-ben a világkörüli körút New York-i záróbuliján négy órát (!) játszottak (Portnoy össze is esett a végén a kimerültségtől, és majdnem kórházba kellett vinni), és a teljes SFAM lemez mellett terítékre került még (többek között) az egyes Metropolis, az Erotomania, valamint (figyelem!) a csapat legcsodálatosabb szerzeménye, a huszonöt perces Change Of Seasons), és összeülnek Portnoyék, megnézve, mit lehet csinálni most? Nyilván nem egy SFAM kettőt… de akkor? “Túlságosan fogyasztható lett a Scenes…, nem, srácok? Mi volna, ha most az ellenkező irányba mennénk el?” Portnoyból ki is nézem, hogy ezt mondja 🙂 . Ettől még persze (tudtommal) egyikük sem mondott ilyet, tehát ez a mondat és maga a gondolatmenet csak “költői kép, egy játék, egy vízió” (Fábry Sándor), de nagyon érthető a végeredmény tükrében.

A Scenes-lemez “slágerei” által kikövezett utat elhagyták ugyanis a srácok és megírták ezt a lemezt, ami talán az egyik legelborultabb album, ami valaha született. Agyahagyott témázgatások egész sora á la Liquid Tension Experiment, eszeveszett tempó és témaváltások, valamint követhetetlen dobjáték Portnoytól, megbízható és ultratechnikás basszusjáték Myungtól, óriási tekerések, hihetetlen unisonók, váltott szólók Rudesstől és Petruccitól, valamint jó néhány felejthetetlen, agyba örökre beleégő dallam LaBrie-től (itt még nem effektezte tele a hangját szanaszét, és Portnoy már ekkor is fel-feltámadó, mikrofon iránti vágyát ügyesen a háttérbe tudta szorítani).

A lemez első dala a tű alatt pörgő bakelit sercegésével indul, meg némi harangjátékkal, aztán berobban a gránát, a riff letépi az arcod – a SFAM Regressionja után elég tökös indítás ez a csapattól. A szóban forgó The Glass Prison egyébként annak a tizenkét lépcsős programnak az első három darabját tartalmazza egy dalban, mely AA Saga néven vált ismertté, és melyben Portnoy az alkoholizmusáról értekezik. Maga a nóta a progresszívnél is progresszívebb, ezt a lemezt nem a tömegeknek írták. Érezhető rajta nagyon, hogy kicsit sok volt nekik a SFAM mainstream sikere.A második tétel, a Blind Faith nyugisabb, lazulósabb track, csak a refrénnél lesz picit morcosabb, Rudess meg olyan billentyűorgiát mutat be a középrészben, hogy az valami elképesztő. Érdekesség, hogy a szöveget James LaBrie követte el, noha a DT-szövegekért általában Portnoy Misi és Petróczy Jancsi a felelős. A harmadik Misunderstood kicsit visszavesz a progresszivitásból, bár azért Petrucci szólója eléggé odavág.

Fura effektezett hangokkal, és hosszadalmas szövegmondással indul a The Great Debate, mely eszehagyott progresszivitás tekintetében rokona a Glass Prisonnak, a szöveg azonban másról szól: Petrucci fejti ki véleményét az abortuszról. Az első lemezt záró Disappear lágy akusztikus gitározással indul, meg James szárnyaló énekével (a szöveg itt is LaBrie-é). A nóta a második felére torzul, és átmegy monumentálisba, tetszik, jóféle nóta, LaBrie-nek talán még jobban is áll ez a lazulós stílus.

A második diszk egy darab számot tartalmaz, a címadót, nyolc tételre lebontva. Érezni rajta Rudess hatását, sőt azt is merném mondani, hogy ez legalább annyira prog rock, mint amennyire prog metal. A szövegeket kábé fele-fele arányban alkotta meg Portnoy és Petrucci. A koncepció nagyon érdekes: hat ember, hat különböző mentális problémával. Az ő sztorijaikról szól ez a negyven perc. Mániákus depresszióban szenvedő lány (About To Crash, és az utolsó előtti About To Crash (Reprise)), poszttraumatikus stressz által kínzott, háborút megjárt katona (War Inside My Head), skizofrén páciens (Test That Stumped Them All – érdekesség, hogy a refrénben a LaBrie-t fejhangon sipákolva ellensúlyozó hang gazdája a loboncos, nagyszakállú Mike Portnoy), anya, aki elvesztette a gyermekét (Goodnight Kiss – erről a betegségről csak angol nyelvű orvosi szakzsargont találtam, attól meg inkább megkímélnélek benneteket, de PPD-ként ismert – nekem konkrét halálfélelmem jött elő a nóta vége felé hallható hangoktól), autista fiú (Solitary Shell – megrázó szöveg, egy szinte már vidám alapra…), és egy nagyon csúnya szóval mondva (amit ismét csak az angol nyelvű orvosi szövegből vettem, és sajnos nem tudtam jobban lefordítani) összetett személyiségű rendellenességben (MPD) szenvedő lány (Losing Time/Grand Finale – megrázó refrén, az egész dupla album egyik csúcspontja).

A második lemezen egyébként közel sem progresszívkodnak annyit, mint az elsőn, fogyaszthatóbb, emészthetőbb, dallamosabb ez az anyag, sőt, néha nagyon erős Pink Floyd hatásokat fedeztem fel, például a Goodnight Kissben. Mindent összevetve azt kell mondjam, hogy hangszeres teljesítmény tekintetében ez a Dream Theater csúcsa, valamint az alig másfél évre rá kiadott Train Of Thought-tal egyetemben a legkeményebb DT-album is. a Scenes From A Memory-t nem szárnyalja túl, de hát ez lehetetlen is lett volna. Mindenesetre dicséret illeti Portnoyékat, mert nem álltak rá a mainstream színtér leigázására, és fordultak a slágeres darabok felé (biztos emlékeztek, hogy a Falling Into Infinity album majdnem kicsinálta őket), hanem saját útjukat járva egy olyan lemezt készítettek, amely, ha a Scenes mellé nem is, de mondjuk az Awake mellé bátran odatehető. Proggerek számára erősen ajánlott, bár nem árt tudni, hogy a második diszk tartós élvezete (különösen a Goodnight Kissé) nehezen úszható meg az elme károsodása nélkül.