Hét évet kellett várni az ausztrál Deströyer 666 új lemezére, az előd ugyanis 2002-ben jött ki. A közbülső idő alatt kiadtak ugyan két EP-t (a legutolsót 2003-ban…), de bátran mondhatom, hogy egy hatéves szünetet követően tértek vissza ezzel a lemezzel. A black/thrash-fogat új albuma idén júniusban aztán megérkezett, és azt kell mondjam, megérte a várakozást. Nézzük picit átfogóbban, mit kínálnak nekünk a kengurus legények.

Mint azt már említettem, black/thrash metal a játék neve, piciny death metal beütéssel. Ez az a zene, amit annyian játszanak a világon, viszont a minőségi produkció nagyon kevés a műfajban. És hát, az igazat megvallva, sok banda nem is törekszik, hogy élvezetes produkciót tegyen le az asztalra, rengeteg a demós megszólalású, és primitív zenészi teljesítménnyel feljátszott “lemez”. Ez azonban hála istennek (nem paradoxon ez egy black metal bandánál? hehe) nem ilyen.

Zeneileg nem lehet fogást találni az anyagon: a dobos Mersus nem tapossa megszállottként a kétlábgépet és nincs annyi grind-tempó sem (kivéve a szinte végigblastelt, de piszkosul fogós gitártémával feldobott The Barricads Are Breaking és A Thousand Plagues tételeket), a gitárosok a régisulis, minőségi, nem elcsépelt black/thrash riffelés mellett hihetetlen dallamos harmóniákat játszanak (és mutatóba egy-két olyan gitártéma is felbukkan, amik még a ’80-as évek dallamos metal/rockcsapatainál is jól álltak volna), Keith Warslut énekes/gitáros hangja pedig átmenet a károgás és az üvöltés/hörgés között, de igyekszik változatos maradni. A lemez megszólalásában sincs hiba, a gitárok hasítanak, minden arányos (bár Matt Razor bőgőjét picit hátrakevertnek érzem, de lehet, ez csak az én szőrszálhasogatásom), és a számomra sarokpontnak számító dobsound is szinte tökéletes: se a lábdob, se a pergő nincs fossá triggerelve, amiért hatalmas gratuláció jár a srácoknak, és a produceri gárdának is!

A kilenc dal mintegy negyven percben hangzik el, ideális ez a hosszúság egy ilyen tömény zenének. A lemez szövegvilágát tekintve a főnök K. K. Warslut ezúttal hátat fordított a kereszténység és az egyház ostorozásának, és inkább a világ problémáira koncentrált. Emlékezetes momentumokból csak párat emelnék ki: kellemes volt hallgatni a Blood For Blood remek intrótémáját, a Stand Defiant kimunkált szólóját, valamint a lassan, fenyegetően építkező, aztán menetelős témába váltó, majd szinte heroikus végjátékban kicsúcsosodó Human All To Human-t, de a lemez igazi fénypontja a záró A Sermon To The Dead: már a középtempós nyitótéma és a ráhúzott szóló is borzongató, de a károgós vokalizálás és az alá alig hallhatóan bekúszó tiszta férfiének, valamint a leírhatatlant produkáló gitárok (és az itt végre tisztán hallható bőgő) elegye olyan katartikus élményt nyújt, aminőt talán egyedül a tavalyi Primordial hallagtásakor éreztem. Elmondhatatlanul szép dal, amiben iszonyatos érzelmek áramlanak.

Mindig megtisztelő érzés egy kiváló banda kiváló lemezéről írni, és itt is ez a helyzet áll fenn. Bárhogy is próbáltam, nem tudtam belekötni a lemezbe. A külcsín igényes, a borító gyönyörű, a hangzás pazar, a dalok pedig önmagukért beszélnek. Vacilláltam egy ideig az értékelésnél, de mivel korábbi kijelentésemhez (nincsenek félpontok) tartom magam, a zárónóta hallgatásakor egyértelműen a maximális pontszám mellett döntöttem. Ez az extrém metal mezőny javát állva hagyó, pár év múlva pedig egész biztosan alapműnek minősülő anyag nem is kaphat mást!

10/10