Európa szerte március 27-én jelent meg a Nightwish legújabb nagylemeze, Endless Forms Most Beautiful címmel, ahol már az Anette kiválása után érkező Floor Jansen énekel, illetve Troy  Donokley (fúvós hangszerek) is a csapat teljes jogú tagja. Azt is meg kell jegyezni, hogy Jukka dobos betegsége miatt ezt az albumot Kai Hahto (Wintersun) dobolta fel.  Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy az albumkritika-írás sosem hálás feladat. Nem lehet mindig pozitív kritikákat írni, az nem lenne valós. Főleg úgy nehéz a dolog, ha egy olyan zenekarról van szó, akiket amúgy kedvelek, és most mégis csalódnom kell bennük. A Nightwish ilyen. Mindig is kedveltem őket, sőt, a legutolsó Imaginaerum lemezüket különösen zseniálisnak tartottam. Most mégis arról kell írjak, hogy valami nagyon nem jött össze Tuomas Holopainenéknek, így aki túlságosan elfogult és érzékeny Nightwish téren az lehet jobb, ha most nem is olvas tovább.

nightwishÍratlan törvény, hogy előbb-utóbb minden zenekar hibázik, megcsömörlik, elfogy a lendület.  Valami ilyesmi történt most a Nightwishnél is. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ez egy rossz album, csak azt, hogy ez ilyen körülmények között, Nightwish szinten gyenge.
Tarja Turunen kiválása után válaszút előtt állt a zenekar. Vagy  keresnek egy Tarja-klón énekesnőt és viszik az egész „opera-metál” stílust tovább, vagy keresnek valakit, aki kicsit más, ezzel sokkal nagyobb szabadságot adva a zeneszerzéshez is.  Mert be kell vallani, Tarja akármennyire is jó énekesnő, a hangjához nagyon szűk terület az, ami a metál zenén belül illik.
Véleményem szerint mindkét opcióval jól jártak volna. Ha akkor maradnak a színtiszta opera énekesnős vonalon, akkor is ugyanolyan magasan maradhattak volna, mint így, hogy Anette Olzon érkezésével teljesen új utakat nyitottak.
A svéd kisasszony teljesen más stílust képviselt, mint finn elődje, így különösen az Imaginaerum lemezen már hallható volt az, mennyire nagyobb szabadságot is jelent zeneszerzés szempontjából az Tuomaséknak, hogy sokkal szélesebb palettán lehet Anette hangjához dalokat írni.
És tudom, hogy a mai napig rengeteg az Anette ellenes NW fan, akik visszasírják Tarját, de azt elvitatni, hogy az Imaginaerum az egyik legjobb és legsokszínűbb Nightwish lemez, ami valaha készült, nem lehet. Butaság is lenne.
Ennek a világszerte imádott alkotásnak a megjelenése után alig egy évvel Anette is távozott a zenekarból. Ismét énekesnő-keresés zajlott és a választás arra a Floor Jansenre esett, aki stílusban sokkal inkább a Tarja-éra képviselője, mint az Anette-é.
Újabb válaszút. Nyilvánvaló, hogy Floor is akármilyen kiváló énekesnő, a hangja nem az Imaginaerumos daloknak fekszik a legjobban. Sokkal inkább a kétezres évek elején íródott Tarjás szerzeményekhez passzol.
Én itt már azt hittem, hogy akkor az új lemez ismét a régebbi NW korszakot fogja megidézni, ehelyett jött az arcon csapás, hogy maradt az újabb irányvonal. Amit hangsúlyoznom kell, nem baj, csak akkor lehet nem a legjobb énekesnőt találták meg hozzá. Mindenesetre vártam, hogy mit hoznak ki a srácok az Endless Forms Most Beautiful lemezből. Bíztam abban, hogy Tuomas zsenialítása (mert akárki akármit mond, Ő maga a Nightwish), már bizonyított, hogy képes bármire. Reméltem, hogy most is egy új, korszakalkotó mű készül, de sajnos nem így lett.
Pedig a lehetőség adott volt. Lett Floor személyében egy olyan énekes, aki ugyan a Tarjás vonalhoz van közelebb, mégsem teljesen olyan. Így itt volt az alkalom, hogy még tovább fejlődjön, még előrébb lépjen a Nightwish. Kérdem én, ha van egy új barátnő, miért kell magukhoz nyúlni?
Mára már teljesen elfogadott az, hogy a zene elérte határait. Legalábbis olyan értelemben, hogy nincs olyan akkord, amit még ne pengetett volna le valaki, nincs olyan dallam, amit még ne játszott volna el senki. Benne van a pakliban, ha valaki olyat ír, ami hasonlít más szerzeményére. És ez bizonyos keretek között nem is baj.
Az viszont már fájdalmasabb, ha egy banda saját dalait használja fel újra.  Az ilyen, egyszer ez már jó volt, játsszuk el megint dolgokat sosem értettem meg. És ezen az albumon van ebből is bőven, no meg a másoktól való koppintásból is.

A nyitó Shudder Before The Beautiful egyenes ági folytatása az Imaginaerum: Storytime című dalának. Sőt, ez igazából ugyanaz. Ezt a dalt már hetekkel ezelőtt kidobta a banda, és azóta kerülget az érzés, hogy ugyan ez egy baromi jó dal, mégsem új. Ezt már megírta a csapat. Annyi újítást eszközöltek, hogy a dal közepe fele van egy kórus által kísért rész, ami eddig ilyen mértékben nem szerepelt a NW repertoárjában. Ez szép és jó is lenne, ha az a kórus nem köszönne vissza egy 10 évvel ezelőtti Rhapsody lemezen. Kicsit olyan érzésem is volt, hogy na most fog bekapcsolódni  Fabio Leone énekes.  Ezen felül talán ez a lemez legslágergyanúsabb szerzeménye.  Iszonyatosan fülbemászó refrén, biztos vagyok benne, hogy a koncertek nagy slágere lesz.ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

A Weak Fantasy nótát egyelőre többszöri meghallgatás után sem tudom hova tenni. Nagyon agresszív dallamvezetése van, és Floor hangja is nagyon erős és – nincs rá jobb szó – dühös vonalat képvisel. A dal közepén az akusztikus rész pedig érdekesen töri meg a lendületet, de cseppet sem zavaróan. Utána pedig Marco-t hallhatjuk újfent énekelni. Sajnos ezen az albumon nagyon kevés szólórészt kapott, amiért nagy kár szerintem. Mindenesetre ezzel a dallal nagyon nincs baj, sőt talán ez a kedvencem az új albumról. Ez valóban új, valóban újító szándékú. Ilyenekből kéne jóval több.

A harmadik a sorban az Élan, amit legelőször ismerhettünk meg az összes közül. Ez a legtipikusabb Nightwish nóta. Szinte minden benne van, amit a banda az elmúlt 17 évben előszeretettel alkalmazott. Fúvós rész, népdalhangzás, keményebb riffek, és lágyabb énekek.  Viszont ez a dal már sokkal inkább a Tarja-éra slágereit idézi, mint az újabb nótákat. Akár maga Turunen kisasszony is énekelhette volna. Viszont éppen ezért, mert ilyen dalból 1998-2005 között egy tucatnyi volt, ez egyszerűen unalmas. Sajnos nagyon beleszürkül az albumba.  A következő a lemezen a Romanticide, akarom mondani a Yours is an Empty Hope. A legeslegnagyobb önnyúlás az egész albumon. Még a Shudder Before…-Storytime pároson is túltesz. Emppu, konkrétan az egész gitár verzét lekoppintotta saját magától. De a felépítés is hasonló: Floor és Marco agresszív ének váltakozásai, a lüktető tempó. Ez minden kétséget kizárólag a Romanticide 2.0, vagy inkább az 1/B.

ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

Az Our Decades in the Sun az album lírája. Sajnos amilyen hosszúkás, olyan semmilyen. Nincs benne semmi ötlet.  Sokan azért nem szeretik a lírai dalokat, mert altató hatásúak. Viszont azt is lehet érdekesen csinálni. Legjobb példa erre az előző lemezről a Slow, Low, Slow vagy éppen a Turn Loose The Mermaids. Azok is lassú dalok, de érdekesek és színesek voltak. Ez nem. A már nem először használt gyerekkórus itt egyáltalán nem üt, pedig ezt eddig nagyon jól kezelte a zenekar. Nyilván ilyen öngyújtós-énekeltetős dalnak szánták, de ebből is tucatnyi jobbat írtak már Tuomasék az elmúlt, lassan két évtizedben.

A My Walden a Troy Donokley-s korszak egyik jellegzetes dala. Olyan, mint az Imaginaerumon az I Want My Tears Back. Ott a csapat beékelt egy ír néptáncos elemet, ami élőben is nagyon jól szól, ami miatt igazi táncparádévá tette a közönséget, ha felcsendült. Az egyszer jó ötlet volt, még akkor is, ha a legendás sztepptáncos Michael Flatley 40 éve azokra dallamokra táncol, és a Lord of The Dance ír tánccsoport mindenegyes fellépésén elhangzik az az elem.  De itt megint előjön ez az ír táncikálósdi és így mégannyira sem eredeti. Egyszer el lehet lőni, hogy egy teljes kultúra legjellegzetesebb dallamait beépítjük a zenénkbe, ami nem a sajátunk, de kétszer már nem. És ez nyilván Troy hathatós közbejárásának eredménye, hiszen az úriember angol származású ír gyökerekkel.

A címadó Endless Forms Most Beautiful erős 80-as évek diszkó sláger intróval kezd. Egészen pontosan Bonnie Tyler-Holding out For a Hero-ja köszön itt vissza ránk. Ismét meg kell kérdeznem, ilyeneket mért kell? Miért kell ennyire nyilvánvalóan beépíteni régen eljátszott dolgokat. Egyébként az egész dal egy diszkó-rock valami. A dob ugyanazt a két ütemet üti végig, amire a 80-as 90-es évek poprock csapatai építettek mindig, és ezen még az a tény sem tud segíteni, hogy a refrén amúgy talán a legjobban eltalált az egész albumon. Viszont ennél a dalánál kellett teljesen beletörődnöm abba, hogy ennek az együttesnek bizony a leggyengébb tagja Emppu Vuorinen gitáros. Hihetetlen, hogyan lehet az, hogy az utóbbi pár évben ugyanazokból a témákból, riffekből épít fel mindent. Ez is lehet annak az oka, hogy ez az album ennyire nem jött be. Szürke az, amit ő csinál, végtelenül kiszámítható és sablonos. Ez a dal a csúcspont ilyen szempontból.

Az Edma Ruh folytatja az előző dalban felvezetett 80-as évek feelinget. Igaz itt épp az ott pozitív érzést keltő refrén az, ami belelépett ebbe a pocsolyába.  Nem fog eszembe jutni, nyugodtan segíthettek, napok óta ezen gondolkozom, de ez a refrén, ezzel a dallamvezetéssel, énektémával folyt a csapokból is hosszú-hosszú éveken át minimum húsz évvel ezelőtt. És biztos vagyok benne, hogy nem rock vagy metál dal volt. Oké lehet azt hinni, hogy akkor a hallgatóság nagy része nem fogja ezt felismerni, észrevenni, de még mindig a rocker az egyik legműveltebb zenei réteg. Sok mindent hallgattunk mi is, főleg ami még a popkorszak igényesebbik részében született.

Az Alpenglow a kilencedik a sorban, ami megint nem tudott megmozgatni. Ismét semmi új, semmi olyan, amire felkapnám a fejem. Igaz itt negatív értelemben sem kaptam fel. Meghallgattam többször, de nem tud magával ragadni. Itt kellett volna befejezni az albumot. Akkor sem írtam volna azt róla, hogy ez lett a NW legjobb lemeze, de akkor annyival le tudtam volna zárni, hogy legalább a rengeteg önkoppintás és diszkó-feeling ellenére azért egy slágeres, hallgatható mű.
De nem itt lett befejezve. Jött a The Eyes of Sharbat Gula, ami egy instrumentális dal, a már-már szokásos háttérben „Á-zó” gyerekkórussal. Igaz, az Imaginaerum végén is ott volt az instrumentális címadó, de annak volt egy hangulata, azzal, hogy a teljes album legjelentősebb részeit nagyzenekarral kisérve lezárta a történetet. Ennek itt most ilyen nincs is. De jó, legyen, rakják ezt a végére. Csendes lezárásnak elmegy.
Viszont akkor mi értelme van a 24!!! perces The Greatest Show on Earth dalnak a végén, ami a nevével ellentétben minden, csak nem a legjobb buli. Mostanában egyre többet kacérkodik a banda a hosszabb dalokkal. Nem egyszer mentek már tíz perc fölé, de ez a közel huszonöt perces eposz újdonság. És remélem több nem is lesz, vagy nem ilyen. A Nightwish nem Dream Theater, nem kell ekkora terjedelmű dalokat írni, főleg ha nem is tudják azt tartalommal megtölteni.
A munkacímek szerint öt részre bontott tétel első fejezete egy hat perc instrumentális nyekergés. Igazából folytatása az előző dal csendes „semmijének”, ami így egyben akkor már 12 perc halkan zengő valami. Egyszerűen unalmas. A második részben aztán az albumon először Kai Hahato végre megmutatja, hogy van ő olyan jó dobos, mint Jukka. Végre megszólal a duplázó, és valami keményebb dolog jön. A gépszerű énekbevezetés ugyan stílusidegen, de egyáltalán nem rossz. Jön egy magasan szálló refrén, ami szintén egész jó. Viszont ahogy ennek a résznek vége, megint csak leül a hangulat, és a dal és egy az egyben az album végéig ott is marad. A huszonnégy perces dalból, igazából jó, ha négy perc az, ami megfog, a többi semmilyen.
Így viszont az album utolsó fél órája egyben elvész a semmiben, úgy, hogy az eleje sem az, amire számítani lehetett.

Hiába a slágeres, énekeltetős refrének, a drámai kórushangzások, ha az egész album egyben nem más, mint a Nightwish saját témáinak újra felhasználása mindenféle újdonság nélkül.
Kaptunk 15-18 éve jól bejáratott riffeket és témákat, némi Bonnie Tyleres rock diszkóval fűszerezve, itt-ott egy csipet ír néptánc és az elmaradhatatlan gyerekkórus. No meg innen-onnan egy kis más.
A Weak Fantasy-n kívül meg az utolsó eposz egy rövid részletén kívül nincs olyan a lemezen, amire azt mondanám: bravó, ez tényleg új, tényleg jó, és nem agyonjátszott és elcsépelt.

Továbbra is tartom, hogy Tuomas Holopainen az egyik legeredetibb zeneszerző a világon, de most kicsit megcsömörlött. Nem érződik ebből a koncepcióból az a tűz, az az egyediség és innováció, ami eddig őt jellemezte.  Floor Jansen tökéletesen énekel, de sokszor nem az ő stílusához lettek írva a dalok, ha meg mégis, az talán túl Tarjás lett, főleg ha a gitár-riffek egy az egyben annak a korszaknak a maradványai. És akkor itt az egyik legsarkalatosabb probléma, a gitár. Hiába van a kezdetektől ott, sajnos Emppu játéka a legkiszámíthatóbb. Nem tud többet, újabbat belerakni, ami az amúgy igenis gitárigénylő zenében fontos lenne. Ugyanazok a riffek, dallamok köszönnek vissza hosszú évek óta, csak eddig ezt Tuomas bravúrjai ellensúlyozták, elnyomták. Most annak hiányában nagyon előtört és így sokkal egyértelműbbé vált. Sajnos Marcoból is nagyon keveset kaptunk, pedig az ő énekléseivel volt minidig is igazán teljes a zene.

 Én továbbra is kedvelem a Nightwish-t de ez az album, főleg az Imaginaerum sikere után sajnos nem lett jó.  Pedig sokkal többet vártam tőle, és sokkal többet ki is lehetett volna belőle hozni. Reménykedjünk egy jobb folytatásban.

5/10