A Rockmaraton második, vasárnapi napjáról is azt lehet elmondani, hogy az igazán durva, zúzós műfajok domináltak, bár nagy örömömre néhány együttesnél előkerültek az egyéb hangszerek és a dallamosabb ének is.Siettünk fesztiválozó társaimmal, mert kíváncsiak voltunk a Wolfdownra, majd sajnálatos módon azt láttuk kiírva a bejáratnál, hogy elmarad.
Így a Rádió Rock színpad felé vettük az irányt,ahol a hazai gothic-doom atyjai, a Nevergreen kezdett bele koncertjébe. Megjegyzem, én nem ilyen korai kezdést adtam volna nekik, hiszen a késő este folyamán sokkal hangulatosabb lehetett volna. Ehhez a sok „sötét alakhoz”, akik majdhogynem sirató jellegű zenét játszanak, a remek fénytechnika illene, ám ez világosban ugyebár nem látszik. Tetszett, hogy végre megjelent egy olyan együttes, akik használtak szintetizátort, nem is akárhogy. A nagyszerű saját dalok mellett, mint A harang értünk szól, elhangzott az a hírhedt Madonna-feldolgozásuk, a Frozen, melynek zenei mondanivalóját oly nagyszerűen eltalálták az általuk metálba áthangszerelt változatban.
Átvonultam a nagyszínpadhoz, hiszen életemben először láthattam Magyarország, külföldön legjobban ismert csapatát, az Ektomorfot. Sokat hallottam már a világszínvonalú, mások által a Sepulturához hasonlított thrash bandáról, és nem is csalódtam bennük. A megjelenésükről az volt az első benyomásom, hogy kicsit úgy néznek ki, mintha capoeira-táncosok lennének metálcuccba öltöztetve és talpig kivarrva, és a szüntelen ugrálás is ezt a feltevést erősítette meg bennem. Néhány nagyobb ugrásnál azt vártam, mikor szaltóznak egyet gitárral a kezükben. Ezzel felettébb pörgős műsort hoztak létre, amelynek érzését az első pillanattól át tudták adni a közönségüknek. Néhány dalt végigugráltunk, középen pedig circle pit is kialakult. A Rockmaraton aznapi körülbelül 3000 látogatójának jelentős része ezen a koncerten tombolt ekkor, már a kezdést megelőző percekben is szép tömeg gyűlt egybe. A gitáros-énekes frontember, Farkas Zoltán műsorvezetése nagyszerű volt, de mindenek előtt figyelemfenntartó és „testvéries”. Említette, hogy mennyire szeretnek visszajárni hozzánk, és ez látszott is. Az újabb, angol nyelvű dalaikon kívül, mint néhány szerzemény a legutóbbi albumról, az Aggressorról, játszottak régebbi magyar számokat is. Így például hallhattuk a Testvérdalt és A tűz gyermekét is. Számomra eddig ez volt a fesztivál legjobb koncertje, nehéz lesz felülmúlni.
Elmondhatom magamról, hogy belenéztem a Dalriada előadásába a másik nagy színpadon, viszont nekem laposnak tűnt. Lehetséges, hogy ennek az az egyszerű oka van, hogy az elmúlt egy évben túl sok Dalriada-fellépésre keveredtem el, és már nem tudnak újat mutatni. Ők egyébként is, ki lehet jelenteni, állandó meghívottjai a legtöbb fesztiválnak és egyéb folkos megmozdulásnak. ( Egy társasággal jó magam is belelestem a Dalriada produkciójába. Őszintén szólva nekem a folk vonal sosem olt szívem csücske. Néha a mennyiség a minőségrovására megy a hangszerek terén, így valahogy nem tudom befogadni ezt a zenét. Persze ettől elismerésre méltó amit a Dalriada elért. A társasággal a buli nagy részét végignéztük csak a vége fele mentem át másodmagammal az Offline Pitbe ahol a számomra eddig ismeretlen Begin as an Ocean zenekar zenélt az államokból. Hát basszus, alig láttunk belőlük két dalt de levett a lábamról Brutál hangulatos volt. Kicsit a hardcore és a hippi mozgalom keveréke. Az énekes épp a nézőtéren volt és kb. mindenkit magához ölelt. Jó volt látni ezt a fajta alázatot és rajongószeretetet. Sajnálom, hogy csak a végére értünk oda mert mind a zene, mind a társaság akivel voltam remek volt. De erről majd később az utolsó napok beszámolóiban amit már én írok végig. –Kieron)
A külföldi nevek sora a norvég, progressive black- és vikingmetálos Enslaved bulijával folytatódott. Saját hangtechnikussal érkeztek, aki nagyszerű hangosítást varázsolt. Itt is előkerült a billentyűs a jó kis dallamos aláfestés érdekében, ám túlnyomó részt inkább csak támaszkodott a hangszerén. Bár ezen a koncerten talán kevesebben voltak jelen, mint az előttük játszó Ektomorfon, mégis vetekszik a fesztivál eddigi legjobb koncertjeivel. ( Az Enslaved-hez köthető a fesztivál első szállóigéje is amit Grutle Kjellson énekes hörgéséből raktunk össze, miszerint: uarghhhhhh röáááárgg brrööööööh . Néha olyan átéléssel okádott bele a mikrofonba, hogy már majdnem meghatódtunk. De hát ilyen is kell, ezt is szeretjük 🙂 – Kieron)
A Lionheart nevű USA-beli együtteshez csak pár gondolatom lenne, mert az ő szereplésük alatt nem maradtam sokáig. Ők is fület nem kímélő, ordibálós, hardcore thrash-féleséget tolnak az emberek arcába. Amit megjegyeztem, és jó pontnak könyveltem el, hogy az énekes-kiabálós frontember és a basszusgitáros között körülbelül fele-fele arányban van megosztva a szöveg minden dalban kiegészítve így egymást, emellett a műsort is ugyanígy, együtt vezetik le.
A Paddy And The Rats zenekarral kapcsolatban is hasonló az érzésem, mint a Dalriadával, nem csak azért, mert rájöttem, hogy a Rádió Rock színpadán mindkettejüknél borzalmas volt a hangosítás, ahogy másoknál is, akik ott játszottak eddig. A srácok megváltoztak azóta, hogy 2013-ban először láttam őket az akkor még RockBeachnek hívott balatonszemesi fesztiválon. Az számomra hatalmas élmény volt, a mostanit nem bírtam egy-két dalnál tovább elviselni. Lehet, hogy unom. Ráadásul a legutóbbi albumuk sem éri el azt a szintet amit megszoktam tőlük. Bár a hangulatot kifogásolni nem tudnám, a hatalmas tömeg még mindig nagyon szívesen táncol az erre vitathatatlanul alkalmas ír kocsmazenére. Nem csak közvetlen a színpad előtt, de még a területnek abban a legeldugottabb sarkában is, ahol még hallani lehetett őket, önfeledten táncoltak a zenéjükre.
Ehhez viszonyítva elég erős váltás volt Napalm Death a nagyszínpadnál. Aki részt vett már koncertjükön, és tudja, milyen is az, néhány apróbb megjegyzéssel elkezdett rémisztgetni, hogy nem lenne bölcs ötlet az első sorba állnom, mert vér fog folyni, meg fogok halni. Ezek nagyon biztató előrejelzések voltak, ám mégis túléltem. Ha nem is a teljes játékidőt voltam végig ott legelöl, de egy jó részét igen. Az tény, hogy eddig ennyire még az emberek nem szorítottak oda a korláthoz, mint most, de biztosíthatok mindenkit, hogy a buli nem volt halálos kimenetelű. A vasárnapi nap talán legjobban várt zenekara sem mai fiatalokból tevődött össze. A frontember is inkább az ötvenhez áll közelebb életkorban, mint a negyvenhez, mégis képes a másfél órás fellépésüket végigőrjöngeni. Szó szerint őrjöngeni, hiszen ehhez a dallamtalan, agresszív, brutális grindcore-hoz nem is passzolna más. Sokszor úgy kapkodott ideges mozdulatokkal a fejéhez, mintha szkarabeuszok mászkálnának a bőre alatt. A színpad szélén is szép koszorú gyűlt össze az Ektomorf és a Paddy tagjaiból, ők onnan headbangelték végig a koncertet. ( A Napalm Death egy jelenség. Birmingham füstös gyártelepei közül kinőtt grind core legenda most sem hazudtolta meg önmagát. Igaz hat évvel ezelőtti maratonos fellépésük jobbra sikeredett, most is azt lehetett mondani, hogy ez volt az amire vártunk. Barney Greenway énekes egy örökmozgó duracell nyuszi. Fotósként kihívás volt őt lekapni. A Napalm Death nem az a zene amit otthon fogsz hallgatni zenei élvezeteket keresve, viszont fesztiválonként háttérzenének, zajnak tökéletes. Ilyen baszok a világra érzést ad az egész, ahogy a rotációskapához hasonló tempóval darálják végig a színpadot. –Kieron)
A harmadik nap elteltével megállapíthatom egy enyhe elkeseredéssel, hogy nem bővelkedik az esemény dallamosabb zenei kínálattal. Igaz, minden feszültséget levezet, ha ilyen thrash, hardcore és hasonló darálásokra tombolhatunk, de az arányok még nem az igaziak. Felüdülés lesz néhány nap múlva a Battle Beast és az Epica, de főleg a Tales of Evening.
Cikk: Vivienne Drucocu és Kieron
Fotók: Kieron
További Képek:
Nevergreen: ITT
Ektomorf: ITT
Enslaved, Napalm Death ITT
Az első nap beszámolója ITT, Leander Kills interjú pedig ITT elérhető.
