„Illa berek, nádak, erek, a motorosok jó emberek!” – Köszönjük Nagy Ferónak ezt a már-már közhellyé avanzsált mondatot, de ugye tudjuk, hogy minden közhelynek van alapja. Ezt ismételten megtapasztaltam. Tokaj nekem egyébként is a szívem csücske, de 5 év után újra visszatértem az itteni motoros találkozóra. Csütörtökön, augusztus 11-én érkeztem sátorral, mert úgy az igazi, s bár út közben rájöttem, hogy kiöregedtem én már a kempingezésből, ez a tény semmit sem rontott a hangulatomon. Felállítva rezidenciámat megvártam a bejáratnál lévő kiskocsmánál azt a cimborámat, akivel 2006-ban itt haverkodtunk össze, majd némi sört magunkhoz véve indultunk is a rendezvény második koncertjére, a Kalapácsra, akik a L.I.E.S. nevű zenekart követték.
Be kell vallanom, én a Nyék Rock Fesztiválon szerettem meg igazán a Kalapács zenekart, amikor is nagyjából csak a saját számaikat játszották, és meg kellett állapítanom, hogy ez nem is rossz, sőt! Úgyhogy nagyon vártam már a koncertet – mégis csalódnom kellett egy kicsit. A szervezők kérésére CSAK régi Pokolgép dalokat játszottak. Én nagyon szeretem a Pokolgépet, és tudom, hogy a nép nyomása erős volt, de na. Én Kalapácsot szerettem volna hallgatni, nem Pokihaknit. Sebaj, feldolgoztam, az én szubjektív finnyásságomat leszámítva teljesen jó volt a koncert, ment a tombolás, semmi gond nem volt vele, tökéletesen hallhattuk a dalokat. Ezután elkeveredtem, így nem láthattam a Roncs Bt. koncertjét, ugyanis sürgős, nosztalgiázással egybekötött sörözésre voltam hivatalos. 😛
Másnap, pénteken, ebéd után elmentünk motorral Tarcalra a tv-toronyhoz, és hát… Adrenalin- és 
szabadságfüggő vagyok, ezt tudom. De az az élmény egyszerűen semmihez nem hasonlítható. Amikor fújja a hajadat a szél, süt a nap, és egyre magasabban, a fák közé robogsz, hogy olyan látványban legyen részed, amitől a szavad is eláll… Hát levakarhatatlan vigyor az eredmény. Ez az élmény az, amitől azt érzem, hogy ÉLEK, csupa nagybetűvel. Visszafelé vettem 2 liter bort, amit el is kezdtem szlopálgatni, míg ültem a tetováló sátorban és figyeltem az embereket. Hát volt hatása… 😀 Útközben megérkeztek miskolci barátaim is, úgyhogy elkezdtünk hangolni a Blues Company-ra. Ez az a zenekar, amit valójában sosem értettem. Nem tudom komolyan venni és nem tudom elhinni, hogy bárki is, akár ők maguk komolyan veszik… Normál esetben gáznak tartom, meg alpárinak, de amikor motoros találkozón vagyok, elkap a hangulata, és akkor és ott atomjó! A ’Vár a gyár’-t minden dolgozó ember átérzi, de nagy igazság ám, hogy „Az életben legszebb dolog a véletlen!” Aki volt már Blúzkámpáni koncerten, annak nem kell magyarázni – itt elengedheted magad, úgy lehet megállás nélkül csúnyán beszélni, hogy csak idézel, és ha két nóta között elóbégatod magad, hogy a „kurvapicsába”, akkor senki nem néz rád csúnyán, hanem megkínál pálinkával. 😀 Néha olyan jó ennyire alpárinak és polgárpukkasztónak lenni… Nos, itt van nálam némi képszakadás, szerintem ekkor kerülhetett elő lengyel sátorszomszédaim pálinkája… Illetve Tequila Band koncertnek kellett lennie, de hogy ott voltam-e… nem tudom… Ami biztos, hogy éjféltől a legendás Beatrice következett, amire nem kis embersereg gyűlt össze. Az odafelé vezető úton még le kellett nyilván ülnöm idegenekkel barátkozni, ugyanis két úriember megcsodálta, hogy húzóra ittam meg 3 deci bort, így oda kellett ülni eszmecserét folytatni, majd még néhány Jäger elfogyasztása után táncolni… 😀 Továbbmenve kaptam néhány viszkikólát (ami annyira kellett nekem a már elfogyasztott másfél liter tokaji borom és egyéb röviditalok után, mint tanyára a villany…), és részese lehettem egy leírhatatlan multikulti beszélgetésnek… 😀 Egy osztrák úriember, név szerint Ralf, annyira szeret itt lenni, illetve már a tokaji motoros klub tagja, hogy megtanult magyarul, ám nem megy még olyan jól neki, hogy ittasan is megértesse magát oly magabiztossággal, hogy ne keverjen bele német szavakat a biztonság kedvéért. Több sem kellett ezer éves cimborámnak, beszélt ő egy mondaton belül magyarul, németül, sőt angolul is, mert hát a beszélgetés tempója ezt diktálta. Gyönyörű volt! És mindenki értett mindent, ez a legfenomenálisabb. Miután mindent megbeszéltünk, bevetettük magunkat a tömegbe. Feró hozta a formáját, volt minden, de legfőképp eszeveszett hangulat. Olyan csilliárd éves slágerek is előkerültek, – az idősebb generáció legnagyobb örömére – mint a Lángosképű állat a Babám, Nagyvárosi farkas, és társai. Másfél óra üvöltve éneklés, táncolás a fűben, idegenekkel ölelkezés, ugrálás, sörlocsolás, és minden ember arcán akkora vigyor, mint egy ház. Nem, sajnos szavakkal nem tudom átadni a hangulatot, bármennyire is próbálom, és keresem a kifejezéseket. Másfél óra önfeledt boldogság. Nem tudom jobban kifejezni.
Ezután ismerkedős, csavargós, még többet fogyasztós rész következett, de sajnos a folyékony pulcsi sem segített, majd megvett az isten hidege, iszonyatosan fáztunk – én legalábbis. Úgyhogy visszatértünk a sörsátorba, ahol a Mérföldkő nevű zenekar játszott, és hát a nagy riadalomra el is kezdtünk táncolni. Úgy már valamivel elviselhetőbb volt a hőmérséklet. A koncert végeztével a hangulat oly magasságokba hágott, hogy spontán sorverseny, szkanderverseny alakult ki konferansszal és némi stand-up comedy-vel, illetve karaokezás vette kezdetét. Hát én úgy röhögtem… 😀 Eközben karitatív módon szemétszedésbe kezdtem a motoros haverokkal, legyen valami hasznom is alapon, aztán a sátramnál kötöttem ki és a következő emlékem már az, hogy fél 6 van, elhagytam barátnőmet, akivel lelkizni ültünk le a hirtelen kialakult vetélkedők zajában, és a lengyelekkel folytatok legalább olyan magasröptű multikulti beszélgetést, mint Ralffal… 😀
Szombaton ruhástól ébredtem 10 órakor… Zuhany félrészegen, napszemüvegben, a jéghideg víz alatt (csodás józanító hatása van ám!), reggeli, és lelkes ráhangolódás a motoros felvonulásra, ami abban merült ki, hogy próbáltam edzeni az előző éjjel szétheadbangelt nyakamat arra, hogy tudjam majd bukósisakostól tartani a motoron… 😀 Közben elkezdődtek „élesben” a vetélkedők. Volt sörevő verseny (5 évvel ezelőtt én voltam az egyetlen női induló,
képet is prezentálok hozzá, íme. :P), gyermek/női/férfi szkander verseny, hátsógumi hajító verseny, vazelin szörfözés (ez igen vicces… :D), és motor lassúsági verseny. Ezután gyülekező, és indult a felvonulás. Tokaj-Tarcal-Bodrogkisfalud-Bodrogkeresztúr-Tokaj, egy órás motorozás cirkuszi mutatványként. Hihetetlenül sokan voltunk, mi a sereghajtók között motoroztunk, de nem láttam a sor elejét. Útközben mellénk keveredett egy lengyel társaság, és az egyik srác végig Roadot hallgatott a motoron (nem értek hozzá, nem tudom hogyan, de mi is hallgattuk), és énekelte! Énekelte a magyar szöveget, teljesen jól! Lesokkolt, nagyon aranyos volt! Visszaérve egy órán át „csinos lányok” mosták topless a vállalkozó 
szelleműek motorját. No comment, ide ez kell. De a legnagyobb arc egy 4 éves kissrác volt, aki a méretarányos csepp kis motorját betolta, ránézett a lányokra, majd sarkon fordult és lelépett. 😀 Nagyon nagy jelenet volt! Én ez alatt még dolgoztam fel a másnapos motorozás élményeit, illetve italt szerezve és megvacsorázva lehetett készülni az est további zenés részére. A vetélkedők során valaki elszólta magát, hogy jaj de jó, hogy nem esett az eső, eddig egyik évben sem úsztuk meg… Nos, tévedett, idén sem… Épp pihegtünk, amikor láttuk, hogy kezd beborulni. Mondom, összepakolom a cuccaimat, meg leszedem a sátrat, betesszük a kocsiba, biztos, ami biztos. Minden összepakolódott, minden készen volt, az utolsó sátorvasat húztam ki a földből, hogy összehajtogatom a sátrat, amikor leszakadt az ég… Nem kicsit káromkodtam… 20 másodperc alatt ronggyá áztam a sátorral együtt, amit úgy, ahogy volt, húztam magam után a sárban a kocsiig, mint egy elkeseredett, ázott veréb, hónom alatt a hálózsákkal, bukósisakkal, hátamon a hátizsákkal – elég vicces látványt nyújthattam. Nagyjából 10 percig tarthatott az égi áldás, ami pont csak arra volt jó, hogy mindenki rommá ázzon és az egész terület egy oltári nagy mocsárrá változzon, aminek minden szépsége sötétedés után mutatkozott meg. No de show must go on, ugyebár. A 18 órakor kezdődő zenekarokról valahogy mindig lemaradtam, így a szombati napon koncertet adó Holtidőről is. Őket követte a Road zenekar. Be kell vallanom, az elmúlt időben nagyon sok koncertjükön voltam, így csak fél füllel hallgattam, de a szokásos fesztivál műsor volt, szokásos hangulattal, tomboló emberekkel. 22-től az Ossian lépett színpadra, akiket meg egyenesen nem igazán kedvelek, úgyhogy kimenekültem az éppen biztonsági szolgálatot ellátó motoros barátaimhoz némi itallal, és nevetgélős beszélgetést rendeztünk, míg nem kezdődött a Zorall. Ők meg…! Imádom! Sajnos táncos lányok nélkül léptek fel, de a tűzokádást pótolta egy gép, úgyhogy tűz volt, Dóri nem – mondtam is, hogy műDóri. 😀 Másfél órás, számok közti viccparádéval ellátott tömény nosztalgiarokk, tánc, tánc, tánc, ugri meg bugri, vidámság és rákendroll a térdig érő dagonyában, ó jeö. Van az a buli, amikor nem érdekel. Na ez olyan. Koncert után dedikálás, rajongás, nevetés, sör, fröccs. Majd leírhatatlan fáradtság. Kocsiban alvás, mit alvás, ájulás. Reggel romokból való felépülés, és irány haza.
Itt kell megjegyeznem, hogy a Black Dragon MC szervezésből egy óriási csillagos ötöst érdemel! Minden volt, ami egy normális rendezvényen kell – büfé, mentők, olcsó sör, stb… A büfé 0-24 órában nyitva volt, a koncertek időben kezdődtek mindenféle technikai malőr nélkül,a hangosítás is teljesen rendben volt, egy balhé sem történt, a mosdók is kulturáltak. Lenne mit tanulnia tőlük egynéhány fesztiválszervezőnek… A másik pedig, hogy a „büdös tahó bunkó” motorosok között egyetlen percig sem féltem nyitva vagy őrizetlenül hagyni a sátramat, egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy bármi is eltűnne – ami valljuk be, más fesztiválokon erősen benne van a pakliban – vagy hasonló. Mert egyszerűen olyan emberek vettek körül, hogy nem feltételeztem. Segítőkészek, kedvesek, gálánsak voltak bármilyen helyzetben. Úgyhogy ha közhely, ha nem, a motorosok jó emberek!
Viszlát jövőre, veletek, ugyanitt!
