Ééééés végre elérkezett ez a nap is! Sok olyan zenekar van, amit régóta meg akartam már lesni, mire is képesek élőben, a K3 ezek közé tartozott. Bár ily könnyen válna minden álmom valóra! Mikor megérkeztünk a Crazy Mama Music Pub-ba, elég gyorsan rájöttem: nem csak én vagyok ezzel egyedül. Az éji vad már gyülekezett a vérszagra.
Elsőnek a Lake Of Mind lépett színpadra kellemes, kissé progresszív hatású muzsikájukkal, ami néhol az Alice In Chains-re emlékeztetett. Instrumentálisan határozottan tetszetős, ének fronton van még mit javítani, de pozitív, kellemes élményként könyvelem el a bulijukat. Utánuk, második előzenekarként a Sub-Zero következett. Ez a zenekar már profibbnak hatott, jobban egynek éreztem a zenekart, és az énekes rejtegetett szép dolgokat a gigájában. Pörgős kis feldolgozásokkal tarkították műsorukat, táncikálásra bírva a nagyérdeműt. Stílusilag kissé kirívó volt a „progresszív esten” az Ozzy Osbourne és Accept feldolgozásokkal, de a hangulatra nem lehetett panasz.
Újdonságként hatott, hogy a zenekarok közti átállási időben ifjú feltörekvő stand up comedy-sek szórakoztattak. Az ötlet maga nekem tetszik, egyrészt támogatjuk a fiatal tehetségeket, másrészt akár szórakoztató is lehet. Viszont átlagban két koncert között mit csinál az ember? Kimegy a mosdóba, feltankol a következő körrel. Nem mindenkit köt le, sokakat zavar beszélgetés közben. A zenekari beállást pedig szintúgy néha megnehezíti, hogy a srácokat is hallani lehessen, de a koncert is jól szóljon. Próbának jó volt, de van még mit finomítani rajta. Például sokat segít, ha a mikrofonba beszélnek. Én nekik drukkolok.
És végül… hosszú dobpergés… jött, aminek jönnie kellett. Az este főfellépője, a K3 belecsapott a húrokba és sikeresen eldobtuk a maradék kis agyvelőnket. Akárhányszor van szerencsém ilyen stílusú zenekarhoz (pl. Dream Theater), mindig a drága Mindenhatóhoz szólok, és azt kérdezem, miért ad egyes embereknek egy kézre több ujjat, hogy ilyen zenéket játszhasson. Nem mintha zavarna sőt. Aztán sajnálattal konstatálom, hogy nekik is öt van egy kézen, csak én vagyok a béna. Ez a három úriember jött és lezenélte nekünk a csillagokat is. Aki nem szereti az instrumentális zenét, az is elgondolkozhat rajta, hogy kell-e ide ének. Segítek: nem, nem kell. Sikerül három egyszerű hangszerrel eljátszani mindent, azokat az érzéseket is, amiket leírni nem lehet, és a szavak csak lekicsinyítenék lényegüket. Az, ahogyan játszottak, ami az arcukra volt írva, azzal elmondtak mindent. Ilyenkor én is teljesen máshol éreztem magam. A színpadon pedig végképp egy külön világ uralkodott. Ahogy elnéztem Kállai János gitárjátékát, megértettem, miért is hegyezték ki a produkciót a gitárra, bár sajnáltam, hogy Szuna Péter, a basszusgitáros, nem jutott több szerephez, mert azért ő is szép futamokat varázsolt elő hangszeréből. Az estének volt egy nyugisabb része is, amikor akusztikusan is sikeresen elérték mindezt. Ritkán látni, hogy zenekar felinvitál embereket a színpadra. Olyat végképp, hogy jöhet, aki akar. Három bátor jelentkező pár ütemre beállhatott dobolni, páran pedig csak átlényegülni egy-egy szám erejéig. Bevallom, egy kicsit kedvet kaptam, hogy felmenjek én is játszani, de a “Boci Boci Tarka” örök klasszikus sajnos túlképzett lett volna közéjük, így kihagytam. 🙂 Szerintem nem is baj. Így volt teljes az este. Konferálásra se fecséreltek sok szót, nem is kellett. Anélkül is egész volt a produkció. Méltán kaptak sok-sok visszatapsot, amit vigyorogva ki is használtak. Egyszerűen jó volt nézni, ahogy játszanak. Ők élvezték, mi élveztük, és még zeneileg is rendben volt.
Remélem, legközelebb is lesz lehetőségem eljutni egy ilyen koncertre. Ahogy elnéztem az összegyűlt embereken, akik a végére egész szép kis tömeget számláltak, nem voltam vele egyedül, hogy ez bizony egy fergeteges buli volt. Csak így tovább srácok!
