Ennek ellenére, soha nem jutottam el egyetlen Europe koncertre sem. A rocközönön is mindig csak olvasgattam, hogy miket írtok a Europe Tribute koncertekről, mivel nem voltam itthon. Tegnap viszont volt szerencsém, és igen szerencsém!
Nehéz lenne nem elfogultan írni a tegnapi buliról, Zoli a mi kutyánk kölke ugye – remélem nem haragszik meg a megfogalmazásért – Nahi hangját imádom, és elnézést kívánok, de be kell vallanom, hogy a banda másik 3 tagjáról lövésem sem volt – kicsoda, micsoda, honnan tart hová.
Az elején elcsíptem egy bennfentes kérdést: – Mi lenne, ha nem a The Final Countdown-nal kezdenénk, hanem a Seven Doors Hotel-lel? Amit, őszintén szólva nem is értek. Annyit igen, hogy persze a Final az a nóta, amit mindenki ismer, be lehet vele pörgetni a népet, de én még nem láttam olyan koncertet ahol atom slágerrel kezdenek. Így viszont minden a helyére került. 🙂
A buli 10 perccel később elstartolt. Engem és a tettestársamat pedig elrepített egy másik időbe, egy másik világba. A bibi az volt, hogy csak minket, ugyanis a koncertre a savat a közönség kapja. Nem értettem a tétlenséget, holott a zenekar mindent megtett, hogy megmozgassa őket. Ugye az szokott lenni, hogy ha a zenekar nem teszi oda magát a közönség is unatkozik, de itt nem találtam hibát. Sőt a klubot is dicséret illeti, mert a hangosításba sem tudtam belekötni, én a kukacos.
Jöttek a jobbnál jobb dalok szépen sorba egymás után, remek ívet adva a hangulatnak – a miénknek mindenképpen – Seven doors Hotel, Wings of tomorrow,Open your heart,Cherokee, Time has come,Heart of stone, On the loose, Superstitious, Ready or not, Carrie, Danger on the track, Scream of anger, Ninja, Love cheaser, Stormwind, The final countdown, Rock the night. Valamint az aktuális szülinaposnak egy ismétlés. Egy dalt viszont nagyon hiányoltam: Prisoners in paradise, hiszen ezt a dalt is nyugodtan kinevezhetjük egy mérföldkőnek, – Nahi által csak “amerikás lemez” – ként aposztrofált albummal együtt.
T
ermészetesen kaptam képet az általam nem ismert zenekartagokról, Tomi zseniális gitárjátéka és vokálja levett a lábamról, Lajos állva dobolásai – amilyet nem sokat látunk – és legvégül, de nem utolsó sorban Sturm Johhny billentyűszőnyege tette teljessé a képet.
Aki eddig lemarad volna, az mindenképpen csípje el valahol a srácokat, mert nem véletlenül hívják őket oda, ahol az igazit nem tudják kifizetni.
Jahh, és úgy fest az én keresztem a setlist lesz. Vagy megszerzem, de minek, mert nem úgy és nem azt játszák, vagy csak simán elhagyom hazafelé….
