MetalFest Open Air 2010 – 2. nap – Bele a közepébe

Az első nap beszámolójának megírása miatt haza kellett ugranom, így sajnos lemaradtam a második felvonás kezdetéről, egészen pontosan a Vale of Tears, és a Nightmare koncertjeiről. Szerencsére a fesztivál területén meglehetősen nagyszámú rocközönös emberke tartózkodott, (stáb és hallgatóság egyaránt), így megtudtam, hogy mindkét zenekar produkciója jól sikerült. A karcagi Vale of Tears lemezeit ismerve, nem okozott meglepetést, hogy a death metal szerelmesei számára jól esett indításként egy kis minőségi zúzás, hogy jobban induljon a nap. A francia, power metalt játszó Nightmare viszont kellemes meglepetésként hatott azok számára, akik mellett észrevétlenül suhant ez a zenekar több, évtizedes munkássága.

Az 1979-ben alakult banda pályáját 1987-től ugyan megszakította, egy csekély 12 éves szünet, a „srácok” mégis töretlen lelkesedéssel alkotnak jelenleg is. Az énekes produkcióját emelték ki többen, ami nem is csoda, hiszen a fesztivál fellépői közül elég nehezen lehetett olyan frontembert találni, aki valóban énekesnek nevezhető, és nem csak hörögni fent fel a színpadra. Természetesen, ez a death vonulat erőteljes jelenléte miatt jelenthető ki, nem a zenészeket minősíti.

Az első buli, amit sikerült elkapnom az a valóban hányatott sorsú lengyel Decapitated koncertje volt. A 14 évvel ezelőtt létrehozott death metal zenekar annak idején igazi tinikből alakult meg, hiszen az alapító tagok átlagéletkora 14 év volt, és az egy évvel később csatlakozott basszer mindössze 13. A Decapitated néhány év alatt európai mércével elismert death metal csapatává érett, de pályájukat egy szörnyű baleset törte csaknem ketté 2007 vége felé. Vitek, az egyik alapító (dob) egy autóbalesetben életét vesztette, és az énekes ugyan túlélte a tragédiát, de kómába esett. Vogg, az elhunyt Vitek testvére 2009-ben újraélesztette új tagokkal a bandát, és az óta töretlen lendülettel szaggatják a húrokat. A koncertjüket egy szóval lehetne jellemezni: brutális. Elementáris erővel csapott le a közönségre a legdurvább death metal. Az előző napi Lamb Of God, laza babazsúrnak tűnt a Decapitated fellépésének tükrében. A hangerőt feltekerték az évig, és a hangfalak 15 méteres körzetében az ember gégéjét szó szerint összenyomta a hangnyomás. A death metal stílusjegyeit figyelembe véve, a koncertre nem lehet panasz, bár részemről az elmúlt 15 évben kissé eltávolodtam ettől az élveboncolós stílustól, a teljesítményt el kell ismernem. Brutális zúzda volt.

A Dalriada koncertjéről többen megpróbáltak lebeszélni még a zenekar rajongói közül is, hogy ha eddig nem láttam őket, akkor ne erőltessem, mivel a csapat gyengéje a halovány megszólás élőben. Mivel az Az előző Decapitated buliját, illetve az előző napi Deicide koncertet is átéltem különösebb lelki sérülések nélkül, és amúgy is fotózni akartam, nem tudtak lebeszélni a koncertről, amit nem bántam meg egy pillanatra sem. A hangzással kapcsolatban ezen a napon nem volt különösebb okom panaszkodni, mivel fényéveket javult az első naphoz képest. A dolog kulcsa valószínűleg az lehetett, hogy a sátor jobb első részét ezúttal lezárták, és a hang nem tudott megszökni, a zárt térben pedig sokkal jobb lett az egész tér hangzása. Persze a sátor végében, és a kijáratnál továbbra sem lehetett csodára számítani, de aki onnan néz egy koncertet, az nem akarja megnézni azt. Emellett valószínűleg kaptak némi fejmosást az illetékesek, mert valóban erőteljesebb, és a legtöbb esetben egyértelműen jobb hangzást kaptunk, mint a fesztivál első napján. A Dalriada hangzásával sem éreztem elől semmilyen problémát, és teljesen pozitív képet kaptam a csapatról. Az epikus folk metalt játszó zenekart a közönség túlnyomó része ismerte, és lelkesen énekeltek együtt a zenekarral. Jó buli volt.

A Dalriadát a fesztivál egyik kellemes meglepetése követte a Brainstorm zenekar képében. Az 1989-ben alakult, eddig 8 nagylemezzel rendelkező német power metal brigád, szinte már úgy jár hozzánk, mintha haza jönne. Számtalanszor megfordultak Magyarországon, és a rajongótáboruk is szépen növöget. A sok death őrület között kifejezettem vártam, hogy néhány „hagyományos” metalt játszó bandát lássak a színpadon, akik nem akarják minden dal alatt romba dönteni a fél világot. A Brainstorm énekese, Andy B. Franck, nem csak jó énekes, de kiváló frontember is. Szépen megmozgatta a közönséget, végig mosolyogta a bulit, és látszott az egész bandán, hogy ugyanúgy élvezték a koncertet, mint a tekintélyesre duzzadt tömeg a színpad előtt. A hangzás jó volt, bár nem kiemelkedő, a hangulat hibátlan, és a közönség is teljesen elégedetten köszönt el a zenekartól.

A holland Legion of the Damned személyében újabb képviselője érkezett a death metal vonalnak, bár a zenéjükben thrash elemeket is felfedezhetők. Legion of the Damned egy fitalal zenekar, mindössze 5 éve működnek, ehhez képest jelentős ismertségre tettek szert Európa szerte. Számomra leginkább a gitáros térdig érő haja maradt emlékezetes tőlük. Úgy gondolom, kb. ezen a ponton telítődtem csordultig death metallal, és már nagyon vágytam pár gitárszólóra, énekre, és dallamokra.

Miután a trollok visszavonultak barlangjaikba, én is visszamerészkedtem a színpad elé, hogy megtekintsem a Sabatont, akik a szintén svéd Astral Doors kidőlése után előléptek az legjobban várt banda szerepébe nálam. A Sabaton nem teketóriázott sokat, és rövidesen belevágott a teljes fesztivál kiemelkedően legjobb koncertjébe. Az 1999-ben alakult, svéd (mi más?) Sabaton keményen megdolgozott azért, hogy idáig eljuthasson. Az első lemezük, (mely a korai sikeres demó felvételek újrakiadásából állt) sikertelensége után nem kedvetlenedtek el, és nem adták fel álmaikat, ehelyett, a következő lemezüket, amire nem találtak kiadót, saját költségükön rögzítették. Ez volt a  Primo Victoria, melyre elkészülése után azonnal több kiadó is le akart csapni. Ettől kezdve a Sabaton szekere megindult, és egyre feljebb tornásszák magukat. Minden mellébeszélés helyett berobbant a banda az Attero Dominatussal és megtelt a fesztiválsátor percek alatt. A Sabaton mindent megtett annak érdekében, hogy maga mögé utasítsa az őket követő Hammerfall legénységét, hiszen a legjobb nótáikból válogatták össze a nem túl hosszú műsorukat, és hihetetlen módon megmozgatták, megénekeltették a közönséget. Joakim Brodén, a Sabaton énekese zseniális frontember. A kiállása, a folyamatos vigyor, ami körbeéri a fejét, kisugárzása, a belőle áradó lendület és energia pillanatok alatt megával ragadta a közönséget. Az első nótától a végéig hihetetlen hangulat uralta a bulit, és mindenki együtt csápolt, és énekelt a Sabatonnal. A zenekar megérdemelte a vastapsot, hiszen messze a legjobbat nyújtották a teljes fesztivál egészét nézve is, és semmilyen tekintetben nem lejtetett fogást találni a koncerten. Nem volt mellébeszélés, a szöveg jól megválogatva, és felkészülve, és minél több nóta belesűrítve a rendelkezésre álló időbe, mindezt tökéletes hangzás mellett. Jó volt hallani, hogy minden hangszer a helyén van, és süt az energia a hangfalakból. Letaglózó, és emlékezetes produkció volt. A Sabaton most érkezett el arra a pontra a pályafutásában, amikor egy osztállyal feljebb kellene lépniük. 10/10

A nap utolsó fellépője a nagyszínpadon a szintén svéd (svéd napok, vagy mi?) Hammerfall, akik az egyik kedvenc bandám arról a környékről, és többször hívták már magukkal a Sabatont support bandként(jobban hangzik mint az előzenekar). Az utóbbi időben nem egyszer jártak úgy, mint ezen a napon. Vagyis ,hogy a z előzenekar által a plafonig emelt lécet nem sikerül átugrania a Hammerfallnak. Ők megtették amit lehetett, de valami hiányzott ahhoz, hogy a Sabaton által kiosztott adrenalin bombával felvegye a versenyt a banda. A hangzás is csak közepesre sikerült, valahogy a gitárok ereje elveszett, nem szóltak elég vastagon, az ének is kissé erőtlennek hatott, és a dobok sem voltak olyan meggyőzőek, mint az előző bandánál. Joacim Cans, frontember megtette, amit tudott, de az ezen az estén nem tudott felnőni a feladathoz. Ennek ellenére a Hammerfall koncertje a Sabaton után komoly esélyesként pályázhat a dobogó második fokára, hiszen a régi slágerek, a Renegade, a Let The Hammer Fall, a Hearts of Fire és társaik így is ütöttek rendesen.

A Rock Stage-n csupán a Velvet Sealt tudtam megtekinteni pár nóta erejéig, de őket megérte. Hozták a szokásos formát. Ami feltűnt, hogy a valószínűleg tornacsarnokból lett, koncerthelyszínen, leghátul a legjobb az akusztika, ami persze elég szívás egy koncerten, ha az emberek nagy részt hátul állnak.