Hét hosszú év után ismét Budapestre látogatott az európai progresszív rockzene vezető csapata, a svéd Opeth. Arra, hogy mekkora rajongótábora van hazánkban a zenekarnak, és hogy mennyire hiányolta a közönség már őket, nagyszerű példa, hogy fél nyolc után nem sokkal, mikor megérkeztünk a Club 202 bejáratához, már majdnem teltház volt, de kinn még hosszú sor várt a bebocsátásra. Nem sokkal nyolc óra előtt, alig, hogy az utolsó ember is megérkezett és immáron végleg zsúfolásig megtelt minden egyes négyzetméter
felcsendült az előzenekar intrója.

Bevallom őszintén, nem sokat tudtam a koncert előtt a Von Hertzen Brothers zenéjéről. A finn zenekart három testvér alapította még 2001-ben, név szerint: Kie (gitár, vokál), Mikko (ének, gitár) és Jonne von Hertzen (basszusgitár, vokál). Mikko Kaakkuriniemi  dobossal és Juha Kuoppala billentyűssel kiegészülve tavaly jelentette meg negyedik nagylemezét az együttes, ami meghozta nekik a várt áttörést világszerte. Koncert közben akármerre néztem, mindenhol ugyanazokat a megdöbbent, ugyanakkor csodálattal átitatott tekinteteket véltem felfedezni. A 21. századi progresszív zenét populárisabb elemekkel megfűszerező, majd mindezt a hetvenes évek legendás hard rock témáira ráültető zenekar elfeledtette velem és szerintem a legtöbb emberrel ott, hogy valójában ők „csak” az Opeth előzenekara.
vhb
Képzeljetek el egy zenekart, akik a Led Zeppelin és a Deep Purple lazaságával, vagy olykor a Pink Floyd tömény művésziességével taglózzák le a közönséget, majd mindezt még megfejelik egy, a Tool és a Muse zenéjéhez hasonló hangzással, de annak a tökéletesített változatával. Jó sokáig el tudtam volna őket még hallgatni, mert életemben először éreztem egy előzenekar kapcsán azt, hogy ennek nem szabad vége lennie. Egyik ámulatból a másikba esett a közönség, orkán erejű tapsvihar fogadta minden egyes dalukat, miközben a Club 202 valószínűleg megdöntötte az egy emberre jutó libabőrök világrekordját. A rengeteg vokállal és hihetetlen virtuozitással megtűzdelt dallamok mindenki tetszését elnyerték, mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy az utolsó szám végén még percekig szólt a taps a zenekarnak. Nagyon várom, hogy egyszer főzenekarként lássam őket, mert megérdemelnék, és ha egyszer ők igazán befutnak majd, szerintem nincs az a stadion, amit nem fognak tudni megtölteni.

Dallista:
BrotherRiver
Freedom Fighter
Angel’s Eyes
I Believe
Let Thy Will Be Done

No de mielőtt még valaki azt hiszi, hogy ehhez képest az Opeth már nem is volt érdekes, az bizony téved. A több mint két évtizedes zenekar már elért egy olyan szintet a zenei iparban, hogy majdnem mindegy, mit tesznek, mennyire megosztó albummal jelentkeznek, akkor is teltház fogja őket várni minden egyes bulijukon. Még mindenki a Von Hertzen Brothers élményeit emésztgette, mikor pontban kilenckor felhangzott az Opeth intrója.

opeth3 A tavaly ősszel Heritage című új albummal jelentkező zenekarban sokan csalódtak, és bevallom őszintén, egy kicsit én is. Nem értettem, hogy mért kell egy sikeres és egyedi receptet, amivel a zenekar stílusteremtővé vált, felcserélni egy amúgy zeneileg hibátlan, de mégis már elcsépelt Jethro Tull-os hangzásra. Ezek a kételyek feszélyeztek koncert előtt, ami a The Devil’s Orchard első taktusaira azonnal el is szállt. Egyszerűen nem lehetett hibát találni a koncertben. Az új számok is tökéletesen szóltak, és ami még többet jelent, hogy tökéletesen oda is illettek. A koncert első felében a Heritage album dalait keverték régebbi, de szintén a hörgéstől mentes, progosabb vonalon mozgó dalokkal. Mikael Åkerfeldt énekes nemcsak hihetetlen hangtechnikájával – és nem mellesleg gitártudásával – kápráztatta el a közönséget, hanem frontemberként is megállta helyét. Néha nem tudtam eldönteni, hogy most egy koncerten vagyok, vagy esetleg egy Stand Up Comedy fellépésen. Azonban vitathatatlan tény, hogy ilyen egy jó frontember, aki akkor sem hagyja leülni a hangulatot, mikor a zenésztársak épp finomítják a hangolást, vagy szusszannak egy kicsit. opeth1

Az úgymond dallamosabb blokk csúcspontja nálam egyébként a Ronnie James Dio emlékére írt Slither című szerzemény volt. A Rainbow hangzásvilágát megidéző dal igazi fesztiválhangulatot teremtett a Club 202-ben, igaz, eddig sem hagyott kívánni valót maga után sem a zene, sem a közönség hozzáállása. Mielőtt még az Opeth belekezdett volna a koncert keményebbik felébe, a közönség nagy megelégedésére előadták a svéd népi elemekkel megtűzdelt Folklore című darabot, ami a már említett Slither mellett szerintem a Heritage album legerősebb szerzeménye. Innentől viszont senkinek sem volt kegyelem. A fiúk előhúztak négy olyan számot, ami igazán azt a fajta stílust jelképezi, ami őket híressé tette, amivel megalapították és – azóta is egyedüliként – űzik a progresszív-death műfaját. A Heir Apparent-tel kezdődően elszabadult a pokol. Repülő hajzuhatagok, ugráló, csápoló emberek, és néhol kialakuló kisebb pogó jellemezte a küzdőteret. Åkerfeldt elővette hangadottságának másik oldalát, és mindenféle gond nélkül átváltott hörgésre, de olyanra, amit csak nagyon kevesen tudnak ilyen mélyen és súlyosan ezen a földön. A koncert rendes részét a The Drapery Falls-szal zárták, majd a ráadásban még előadták a talán legnagyobb klasszikusuknak számító Deliverance-t. Olyan tapsvihart, mint ami a koncert végén rengette meg a Club 202 falait, szerintem nagyon régen nem látott kis hazánk. Hosszú percekig folyamatosan éljenzett a közönség, a szűnni nem akaró tapsviharba még a pultosok és a biztonsági őrök is becsatlakoztak. Zenei varázslat volt ez a legjavából, a Von Hertzen Brothers első akkordjától az Opeth utolsójáig. Azt is elcsábította volna a hangulat, érzelem és a zenei varázslat összessége, aki amúgy távolról sem szereti a rock és a metál műfajt. Felejthetetlen este marad ez számomra és mindenki számára, aki ott volt. Remélem, nem kell újabb hét évet várnom rájuk, és legközelebb valami még nagyobb helyen láthatom őket. 
Dallista:
The Devil’s Orchard
I Feel the Dark
Face of Melinda
Slither
Credence
To Rid the Disease
Folklore
Heir Apparent
The Grand Conjuration
The Drapery Falls
Ráadás:
Deliverance