Megmondom őszintén, kicsit féltem a Sons of Apollo bulitól, mert (Kövezzetek meg! Inkább ne!) számomra sajnos nem volt egyetlen épkézláb dal sem a lemezen, viszont lelkem mélyén azért sejtettem, hogy élőben oda fog verni a földönkívüliekből álló ötösfogat. Mert hát ennél betyárabb felállású szupergroup amúgy már-már ritkaságszámba menő jelenség. Ezért talán úgy tűnhet, hogy ellent mondok saját magamnak, de valójában csak objektív próbálok lenni. Reméljük sikerül.
Nos, a valódi ok, amiért tinédzseri rajongással és nyughatatlansággal vártam ezt a bulit, az bizony nagyrészt Kip Winger bácsi produkciója volt. Bár eme alkalomra „csak” az akusztikus szettjével készült a mester, így is nagyon feelingesnek ígérkezett a koncert.
Már reggel éreztem a levegőben a 80-as éveket (bár…akkor még nem éltem), egész nap Winger és Sons dalok üvöltöttek hangolódás gyanánt.
Be kell vallani, érdekes párosítás a Winger/Sons felállás, de a zene perverzeinek (magamat is beleértve) inkább egy hatalmas felsóhajtás lehet. Legalább is én úgy vélem.
Kip Winger az amerikai hard rock/heavy szcéna egyik jelentős, ám sajnos alulértékelt tagja. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon okos zenét csinált, főleg a Winger zenekar első két lemezén. Felülmúlhatatlan dallamos hard rock, néhol glam, néhol tekervényes prog elemekkel megfűszerezve. Ezt a válfajt szerintem Kip indította útjára anno, de könnyen lehet, hogy tévedek. Én azonban hosszú évek óta ezeken a zenéken élek.
No de nézzük, mi is történt a Barba Negra Trackben ezen a kellemes hétfői estén:
Kapunyitás után gyorsan összefutottam pár ismerős arccal, majd egy fél óra múlva, egész pontosan 18:30-kor el is kezdődött Winger Úr koncertje.
Nem sokat szarozott az öreg. Kiállt a kis 12 húros gitárjával, köszöntötte az ekkor még levegősebb közönséget, aztán bele is csapott. Tulajdonképpen egy jóféle best of programot hallhattunk, ám ezúttal egy perkás srác is kísérte a mestert. És itt ki is térnék rá, mekkora hiba volt ez.
Nem tudom, hogy csak lámpalázas lehetett-e a srác, vagy csak szimplán nem tudta, mi történik, de néha az össze-vissza kalimpálás sajnos az egyébként mesteri dalok megszólalásának rovására ment. Kicsit azt éreztem, mintha egy fanatikus, ám kezdő dobost beengednének egy 4 emeletes hangszerboltba, ahol mindent ki akar próbálni. De egyébként ettől eltekintve hatalmas feeling volt ezt az élő legendát látni, hallani, amint karrierjének leglíraibb, illetve legtökösebb szerzeményeit mutatja be egy szál gitárral.
Olyan alapművek hangzottak el, mint pl.: Madalaine, Headed For a Heartbreak, Can’t Get Enuff, Down Incognito, Easy Come Easy Go, Who’s The One, Hungry (ahh), Ever Wonder, közkívánatra a személyes kedvenc Rainbow In The Rose, vagy az alap klasszikus Seventeen, melynek valamelyik refrénjénél Kip bekiabálja: „She’s only 48”.
Mondanom sem kell, hogy az ekkorra szép számban összegyűlt publikum hangosan ordított a röhögéstől. Persze, nem mintha bármi baj lenne azzal a számmal (meg a dallal se).
A szett közepe felé elhangzott a világ balladája, a Miles Away. Örök sírós dal, főleg, hogy Rocksztárunk ennél a dalnál általában kompániát hív a színpadra, lehetőleg női formában. Az most ugyan nem jött össze, cserébe akadt egy jelentkező (félig megszervezett jelleggel) a közönség soraiból. Emberünk egy horvát ifjú, Dino Jelusic, aki többek közt az Animal Drive, illetve a Trans-Siberian Orchestra soraiból lehet ismerős. Csávókám olyan duettet énekelt Wingerrel, hogy a hideg is kirázott. Hatalmas éneklések voltak, melynek hallatán közel katartikus állapotba kerültem/kerültünk. Azért a show végére egészen emberesen megtelt a Track, amit örömmel konstatáltam.
Hangzással nem volt gond. Szépen, telten csilingelt a 12 húr. Winger bácsi hangja még mindig, mintha megrekedt volna 1988-ban. Kicsit azért sajnálom, hogy nem a teljes felállású zenekart láttuk, de van egy olyan érzésem, hogy ez a „probléma” hamarosan orvosolva lesz.
A bő egyórás koncert után a csillagok is úgy álltak, hogy szerencsém legyen, és sikerült aláíratnom pár lemezt, és még egy közös kép is összejött. Ismét szűkült a soha véget nem érő bakancslistám.
Gyors átszerelés, üdítő, cigi, sör, kinek mi…majd kezdődött is a Sons of Apollo. Tulajdonképpen már ekkor éreztem, hogy nem érhet csalódás. Itt bizony békésen, ám keményen fogják megerőszakolni a hallójáratainkat.
Alapvetően a 2017-es Psychotic Symphony lemezüket mutatták be, hozzátéve némi meglepetést, ezekről hamarosan beszélni fogok.
Amint fentebb már említettem, nekem nem igazán akaródzott átjönni ez a lemez, de most úgy érzem, kellett egy koncert meg még pár nekifutás, és mindjárt jobban üt az anyag.
Amikor megdörrent a God Of The Sun fő riffje, elkezdett lerepülni a fejem. Az a baj ezekkel a szupercsapatokkal, hogy nem tudod, kit nézz, mert mindenki önmagában is egy legenda. Mike Portnoy, mint metalceleb, mindig mosolyt csal az arcomra, hiszen nem egyszer bizonyította, mekkora feelinges dobos amellett, hogy hihetetlen precíz és látványos. Úgy vettem észre, hogy újabban rákattant az ütődobálásra, ami rendkívül szórakoztató volt. Még akkor is, amikor elejtette.
Aztán ott van Jeff Scott Soto. Emberünk élvonalbeli rockénekes, és ezt nálunk is alátámasztotta. Zseniális frontember, és kifejezetten szimpatikus jelenség. Az egész bulit végigugrálta. Billy Sheehan-t szerintem nem kell bemutatnom, mint, ahogy Derek Sherinian-t se, aki Portnoy egykori zenésztársa volt a Dream Theater berkeiben.
Őszinte leszek, nekem Ron „Bumblefoot” Thal volt az egyetlen kakukktojás, mert – habár ismertem a nevét – nem igazán ástam bele magam a gitárvirtuóz munkásságába. Hát jó nagy hülye vagyok, aláírom.
Ez az ember olyan alázatos, markáns gitározással fosta a riffeket, amivel ritkán találkozni.
A nagylemezről olyan alapdalokat hallhattunk, mint a klipes Signs Of The Time, Coming Home, Alive, vagy a személyes kedvenc Lost In Oblivion. Utóbbi nótának ritmusos, kegyetlen riffjei annyira beütöttek nálam, hogy napok óta függök tőlük. Remélem, van ellenszer. Ja igen. Pantera.
Vagy ott volt a Coming Home Rush-ra hajazó intrója, majd az azt követő tökös rockolás. Ezek a dalok abszolút koncertre születtek.
Majd előkerültek az elszállósabb darabok, mint az Opus Maximus, illetve meg kell említsem a Dream Theater etapot, ami a Falling Into Infinity lemez két dalát tartalmazta. Lines In The Sand és a Just Let Me Breathe. Fura módon ezeknél a daloknál jött meg igazán a hangzás. Nem tudom, miért. J
Ami számomra kicsit csücskös volt, az a végtelen hangszerbemutatózás. Értem én, hogy kell néhány dal után egy kis pihi, és ki kell tölteni az időt, de például nekem a Derek féle szintiszólózás 3 perc után igazán fárasztó tud lenni, illetve Billy Sheehan basszusgitárgyakorlási szokásai se annyira érdekeltek. A gitárszóló meg egy kicsit régi trükk. VISZONT!!! Amit Jeff Scott Soto leművelt énekszóló gyanánt, az igazán lenyűgözött. Kisebb főhajtást hozott össze Freddie Mercury tiszteletére.
Csodákra képes egy kreatív énekes, ha delayt adnak a mikrofonjára. Egy tök élvezhető, szórakoztató acapella jellegű sztorivá kerekedett a dolog.
Keressetek rá, mert szavakba nem igazán tudom önteni.
Egyébként, ha már ennyire erőltetjük a szólózgatásokat, akkor mi a bánatért maradt ki egy Portnoy szóló? Ha van dobszóló, amit megnéznék-hallgatnék, azt biztosan tőle akarnám. Na mindegy. Winery Dogs bulin megkaptuk pár éve. Király volt. Mike amúgy a modern rockdobolás Vinnie Paul-ja. Reméljük, jobb sorsa lesz, mint a Pantera ikonikus dobosának.
Nagyot hasaltam a Pink Panther betéten. Nem is akarom részletezni. Fenomenális zenélés.
Egyébként volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: közönségénekeltetés Soto módra, mikrofon nélkül (!!!); kisebb kiruccanás dal közben; Van Halen; poén hadak.
Hangzásügyileg egy betonkemény közepesre értékelném koncertet kb. a szett feléig, aztán szép lassan egyre letisztultabb lett. Érdekesen hatott, hogy a hangzás leginkább a Falling Into Infinity/Scenes From A Memory lemezekre hajazott. Szintén nem tudom, miért. J
Életre szóló élmény volt látni ezt a bandát. Reméljük, lesz folytatás.
Koncert után sikerült pár szót váltani, illetve szelfizni Jeff-fel. Hihetetlen, mennyire szerény és közvetlen ez az ember.
Köszi szépen. Bütch voltam.
Röck!
Fotók: Pásztor Csaba ‘Kieron’
További képek:
Kip Winger
Sons of Apollo
