A tőlem egy köpésre lévő Barba Negrában a 6 órás kapunyitás után sem voltak valami sokan, bár az első sort befoglalták már páran. Pár pohárka után nagyjából 7 körül el is borított az Omnium Gatherum szürkeségével, és meglepően minőségi zenéjükkel. Első fellépőnek én azt mondanám, hogy túlkvalifikáltak, bár az Insomnium és az Ensiferum bizton állíthatom, hogy előkelőbb helyen állnak. Az Omnium a két utóbbi klasszishoz képest kicsit lassabb, kicsit megfontoltabb, de annál súlyosabb dallamokat zúdított a közönségre, akik többsége – magamat beleszámítva – nem igazán hallott még tőlük semmit, de ennek ellenére azért dolgoztak a nyakizmok rendesen. Az egyenruhába öltözött finnek melodeath felfogása egy pöppet távolabb áll a mainstream megközelítéstől, de pont ez az egyediség az, ami felkeltette a közönség figyelmét és egyeseket gyorsan be is szippantott. Kábé 5 dal után – melyből a 4 utóbbi előtt a frontember mindig kijelentette, hogy „this is a headbanger song” azok kedvéért, akik talán még egy kicsit bizonytalanok voltak magukban – megteremtve a kellő hangulatot az este hátralevő részére, az Omnium levonult a színpadról.
Egy teljesen elfogadható hosszúságú szünet után egy akusztikus intró jelezte számomra, hogy bizony elérkezett, mit annyira vártam. Pár másodperc után be is robbant az Insomnium a The Killjoy című nyitódalukkal. Bent álltam a harmadik sorban, mikor hátulról egy viszonylag gyengébb, de azért érezhető erősségű nyomás indult el a színpad irányába, mely egyrészt megdobta a hangulatot, másrészt egyértelművé tette, hogy nem csak én jöttem miattuk. A második dal, a While We Sleep, nyitóriffjével még ezt a megdobott hangulatot is jócskán feljebb húzta, és ott is tartotta egy helyben egészen a záró Weighed Down With Sorrow utolsó hangjáig. A tíz szám alatt az Insomnium kőkeményen bebizonyította, hogy nem hiába örvendenek akkora hírnévnek a melodeath, vagy akár a tágabb körű metál műfajban, mert bizony vaskosan hozták az albumminőséget, és hibátlanul játszottak. Ez a hibátlanság pedig nem fajult el egy gépies előadás irányába, mely oly gyakori egyes bandáknál, hanem sokkal inkább társult egy eget rengető életenergiával, mellyel egy olyan előadást csomagoltak be, amelynél jobbat aligha kívánhat bárki is. Fel volt hát adva a lecke rendesen a következő fellépőnek, én pedig már elégedetten mondtam magamban, hogy bármit is művelnek Ensiferumék, nekem már megérte jócskán az Insomnium miatt.
Az Ensiferum, szintén tartva a menetrendet, kábé 20 perc szünet után lépett a színpadra. A pillanatban, mikor a közönség meglátta Petri alakját, aki hamar elő is lépett, iszonyú erejű nyomás indult meg hátulról, melyet még a Maiden koncerten sem tapasztaltam, annak ellenére, hogy ott azért ugye jóval többen voltak. Feszíteni kellett rendesen az izmaimat, hogy ne söpörjön el az emberáradat, végül sikerült is megtartanom magam. A nyitó Axe Of Judgement mindenkiből kihozta a vadállatot, és ez bizony jó sokáig így is maradt. A színpadon a basszeros Sami vitte a hátán a bulit, a vadak szellemét pedig az Emmi-t helyettesítő Netta Skog csitította le bájos mosolyával. Érzésem szerint a hangulat csak fokozódott egészen a Burning Leaves refrénjéig, melyet mindenki teli torokból üvöltött, ahol a hangulat a hegytetőt elérve nem is igazán juthatott már feljebb. A Victory Song-ot követően egy röpke szünet után a férfisereg örömére Netta lépett élő egyedül, bemutatva a bandát egy kissé megcsavart felállásban, ahol mindenki más hangszeren játszott, ő maga pedig énekelt. Hogy mit, arra a többség tudhatja a választ. Bár a Halfordi sikolyok elmaradtak, de a bulihangulatot lazán tartotta a Breaking The Law vikinges megszólalása. A From Afar-Token Of Time-Iron triumvirátus elsöprő erejével még kiszipolyozta azt a kevéske megmaradt energiát a közönségből, előttem az első sorban pedig ketten még kürtöket is hoztak magukkal, amiket használtak is rendesen. Aztán végül az Iron tá-tá-rá-ráá-tá-tá-rá-ráá-ja után Petri egy örökkévalóságig tartó hörgéssel vetett véget az estének, majd egy csapatkép után, míg a többiek dobálták a pengetőket, dobverőket, addig ő egyenesen a kezembe dobott egy üveg vizet, melyre szükségem is volt rendesen. Bizony akik a színpad 15-20 méteres közelségében voltak, azoknak minden energiájuk elszállt a koncert végére. A nyakizmaim még most is sajognak, de kit érdekel ez egy viking csata után?
Összességében pedig számomra mégiscsak az Insomnium vitte az estét, mert ott volt bennük is, és a zenéjükben is az a leírhatatlan plusz, ami egy különleges érzületet ad a zenéjüknek.
Szöveg: VTX
Képek: Kieron
További Ensiferum képek IDE KATTINTVA!
