A legjobb helyen és időben
Az Anthrax legsikeresebb és egyben a metal alapművek között emlegetett Among The Living kiadásának harmincadik évfordulóján, a nagy négyes szeretett lépfenéje hosszú idő után végre ismét önálló turnéval támadja Európát. A sokat sejtető nevű „Among The Kings” túra legnagyobb örömünkre hozzánk is eljutott, sőt a Scott Ian önéletrajzi könyv magyar kiadásának megjelentetése okos időzítéssel épp a koncert napjára esett. Bár végül Scott személyesen nem jelent meg a bejárat előtt kihelyezett standnál, néhány dedikált példány azért mégiscsak kikerült a keze alól.
„… majd megvesszük a helyszínen…” Vagy mégsem?
Aki a fenti stratégiával vágott neki az éjszakának, könnyen lehet, hogy pórul járt, az esemény szervezői ugyanis szűk egy órával a nyitóbanda kezdése előtt teltházat jelentettek. Érkezésemkor már jó néhányan tanácstalanul keringtek a klub előtt, vagy épp „jegyet vennék” táblával a kezükben várták a megváltást, sokan mindhiába.
A teltház enyhe kifejezés, belépésemkor már akkora volt a sor a ruhatárnál, mint többnyire távozáskor szokott. A pultig elvergődni sem volt egyszerű feladat, nem még a színpad közelébe.
Értem én, hogy Harris, na de miért nem inkább apa jött?
Az estét indító The Raven Age neve hallatán a jelenlévők többsége talán nem is annyira magára a produkcióra volt kíváncsi, hanem inkább arra, hogy egy sokak által kedvelt basszusgitáros fickó, bizonyos Steve Harris fia, Georgegitározik a zenekarban. Bár az angol srácok műsorának csak az utolsó negyedét sikerült elkapnom, a hallottak alapján nem sikerült meggyőzniük, és úgy tűnt ezzel bizony nem vagyok egyedül.
A zenéjük sajnos nem túl egyedi és nem is kiemelkedő. Nyilván rengeteget segít egy ennyire nagy név hátszele, de azt a szelet talán illene rendesen befogni, ha már egy legenda előtt állhattak színpadra. Szó se róla, akadt egy-két jó téma, ám egy felejthető énekes karakter mellett ezen hamar átsiklik az ember. Egy azonban biztos, a The Raven Age fellépése alatt az amúgy is feszült várakozás csak tovább fokozódott.
Jöhet a fertőzés!
Az Anthrax neve minden túlzás nélkül garanciának tekinthető a színpadi teljesítményre. A New York-i nagy öreg thrasherek valami olyan megfoghatatlan energiát képesek megidézni, amit bármilyen zenei műfajról is beszélünk, csak nagyon keveseknek sikerül.
Az Anthrax tagjai együtt és egyenként is professzionális teljesítményt nyújtanak. Scott a metal történelmének egyik legjellegzetesebb figurája, mind játékában, mind karakterében. Az énekes Joey Belladonna – még amellett is, hogy rengetegen inkább John Bushra esküsznek – pedig minden idők egyik legkarizmatikusabb frontembere, aki úgy képes kommunikálni a közönségével, hogy az ember úgy érzi, egyenesen hozzá szól.
Persze nem elhanyagolható érv mellettük az sem, hogy számos legendás névvel ellentétben az Anthrax munkásságát – felállástól függetlenül – egyenletes teljesítmény jellemzi. Nincs sinus hullám, nincsenek felejthető korongok. A legutóbbi, 2016-os For All Kings lemez – mint ahogyan azt a turné címe és annak setlistje is remekül szimbolizálja – simán megfér a már említett harminc esztendős klasszikussal, főleg egységes élő hangzás mellett. De, ha már a hangzásnál tartunk, Belladonna mikrofonját az amúgy igen döngölő hangszeres megszólaláshoz képest sikerült kissé halkra keverni, de ez cseppet sem rontott az élmény színvonalán.
Bár a dobok mögött ezúttal sem Charlie Benante foglalt helyett, Jon Dette eszeveszett játéka – a 2015-ös Slayer előtti bécsi koncerthez hasonlóan -, bár jellegzetessége miatt néhol eltér a lemezen rögzített alapoktól, erősen kárpótol eme hiányosságért.
Scott, vagy ha úgy tetszik egyszerűen csak „A gitáros faszi az Anthraxből” és Frank Bello basszer gondoskodtak róla, hogy már az első hangnál robbanjon a színpad és ez a dalról-dalra terjedő detonáció sorozat a sokadik „ráadás” után sem hagyott alább…és persze ne feledkezzünk el a szintén kiválóan pengető Jonathan Donaisról sem, hisz rendesen felveszi a tempót a nagy rutinosokkal.
A két részre osztott műsor második felét a rajongók által megszavazott dalokból válogatták és ilyen felosztásnál jogosan várhatná az ember, hogy a program első fele talán gyengébbre sikerül, de ez jelen esetben nagyon nem volt igaz, sőt az elmaradhatatlan Caught in a Mosh és az Indians is a buli „A oldalán” kapott helyet.
A teljes repertoár kegyetlenül nagyot ütött és – meglepetés vagy sem – a közönségblokkba ugyanúgy bekerültek az újabb tételek – köztük az igencsak slágerre sikerült Breathing Lightning – mint a klasszikus Madhouse vagy a zárótétel Antisocial.
Az Anthrax jött és tarolt. A végén aztán marékszámra röpködtek a pengetők, amiket amúgy Belladonna az egész buli alatt lelkesen osztogatott a közönség első soraiba.
De miről beszélt Scott?
Ugyanis utalt valamiféle nyári visszatérésre, amivel kapcsolatban eddig leginkább csak tippelni tudunk. Tűkön ölve várjuk a részleteket, aztán jöhet a következő felvonás…de ezt az estét még baromi sokáig emlegetni fogjuk.
Vérvizsla
