Sok zenekart láttam már életemben, de az Amaranthe még nem volt kipipálva azon a bizonyos képzeletbeli listán, így mikor megláttam, hogy jönnek hozzánk, egyből el is döntöttem, hogy megnézem a svéd három énekeses csapatot. Valahogy a hétköznap esti buliknak sosincs olyan hangulata, mint a hétvégieknek, hisz a munka miatt ilyenkor jóval kevesebb ember látogat el egy-egy koncertre, és szinte a befejezés után azonnal mindenki meg is indul hazafele. Most sem volt ez másképp. Egy szűk háromnegyed háznyi közönség fogadta a színpadra lépő három svéd zenekart a Club 202-ben ezen az estén. Jó, nyilván a két előzenekaron még ennyien sem voltak, és akik még nem értek oda a Smash into Pieces zenekar nyitására, azok bizony életük végéig bánhatják….
Ajjaj, gondoltam. Ennyire brutális kezdést egy felvezető bandától, akiket itthon eddig nem 
ismertünk, még nem igen láttam. Rögtön felröppent bennem a gondolat, hogy ezt bizony még a főzenekarnak sem biztos, hogy sikerül túlszárnyalni, akármennyire is ők ma az idézőjeles favoritok. Nem nagyon kell betűket fecsérelni az örebo-i ötösfogat, pokoli energiával zúzta végig a nekik szánt félórácskát. Számaikban egyszerre voltak meg a nyakizom terhelő, lüktető riffek, a slágergyanús, fülbemászó refrének, és a végletekig kidolgozott, ének- vokál párok. Chris Adam Hedman Sörbye, hiba nélkül hozta a tiszta hangokat és a hörgős témákat is. A két gitáros energikus játéka, és az egész színpadot felszántó rohangálásuk, amihez a basszer is csatlakozott, csak hab volt az amúgy is tökéletes tortán, amit kaptunk a srácoktól. Láthatóan az egyre gyülekező közönség is élvezte, amit lát ás hall, és kiadós tapssal jutalmazta a csapatot. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe, hogy keressen rá a Smash into Pieces zenekarra, mert talán a jövő egyik nagy reménységét találtuk meg bennük. Hogy ez a lendület, ez a profizmus, mennyire nyomta rá a bélyegét az est többi fellépőjének produkciójára, az hamarosan kiderül.
A szintén svéd Deals Death, már sokkal keményebb vonalat képviselt mint a Smash into Pieces. Pörög a duplázó, hörög az énekes, és repülnek a hajtömegek. Röviden ennyivel tudnám összefoglalni azt a negyven percet, amit játszott a göteborgi csapat. Nem volt ez rossz, de annyira nem is az én zenei világom. Tény, hogy rohadtul látványos volt, az állandóan pörgő hajzuhatagok látványa. Biztos a lányok nagyon élvezték a Viking Istenségeket megszégyenítő felsőtesttel és hajjal rendelkező énekes látványát, de maga a zene nekem most annyira nem jött be. A két másik zenekar, egyaránt használt szintetizátoros elemeket, kicsit indusztriálisabb samplerket. Két ilyen banda közé, egy ennyire „Pure Fucking Metal” csapat nem illett be. Más körülmények között, más csapatok társaságában, lehet más lenne a véleményem.
Este kilenc után húsz perccel, aztán színpadra lépett az Amaranthe csapata. A három énekessel rendelkező brigádot hatalmas lelkesedéssel fogadta, az időközben felgyülemlett közönség. Jó volt ez, de maradandó nyomokat nem hagyott bennem a koncert. Ugyan a hangulat pompás volt, a közönség és a banda folyamatosan kapcsolatban volt egymással. A zenészek lepacsiztak az elsősorral, és minden egyes tapsért, hálásak voltak. Így kell ezt, nyilvánvalóan, de zeneileg valahogy még is foghíjas volt az este. Hogy miért? Szerintem az Amaranthe, habár kiváló zenekar, de még nem érett meg egy koncert főzenekari szerepére. A hetven perces set-jüket nem tuják még úgy kitölteni, hogy az egy minden igényt kielégítő show legyen. Ehhez még évek, és albumok kellenek. Ugyan amit egyénileg csinálnak a színpadon, akár Elize énekesnő, akár Jake vagy Andy
énekesek, vagy akár a szőke-elf gitáros Olof az hibátlan, de összességében még van mit beletenni náluk egy-egy buliba. Szerintem tudja ezt a zenekar is, hogy nincs még annyi tökéletes, és ismert daluk, hogy elvigyenek egy teljes koncertet, ezért, az amúgy nem hosszú buli idejéből még Johan, a basszusgitáros egyszemélyes beszédblokkjával is csíptek le időt. Na ez az amit egy profi zenekar nem engedhet meg magának. Lehet számok közben kommunikálni, az énekesnek (énekeseknek), de hogy a basszusgitáros 5 percet beszéljen, közhelyekkel teletűzdelve arról, hogy, jaj de hálásak a közönségnek, az nem fér bele. Az, hogy ezt még azzal is megtoldották, hogy Jake egy kis időre átvette a basszusgitárt Johan kezéből, és bohóckodott vele a színpadon egy sort, már végképp nem fér bele egy ilyen időtartalmú show kereteibe. Összességében a hangulat jó volt, a „nagy” Amaranthe slágereket jó volt hallani, de az ilyen időhúzás jellegű közjátékok, nagyon nyomot hagytak az összképben. Jó volt, jó volt, de lesz ez még sokkal jobb is remélem…
És akkor amit már felvezettem: Nem mindig a „nagynév” viszi el a show-t. itt sem ez történt. A Smash into Pieces köröket vert ezen az estén a mezőnyre. Már csak miattuk is megérte elmenni.
Amaranthe dallista:
Future On Hold
1.000.000 Lightyears
Leave Everything Behind
Infinity
Automatic
Razorblade
Theory of Everything
Drum Solo
Burn With Me
Afterlife
Mechanical Illusion
Hunger
Electroheart
Amaranthine
Call Out My Name
Invincible
The Nexus
további képek: ITT!
