1991, valamelyik nyári nap délelőttje
Egyedül voltam otthon, így szokásommal ellentétben nekem kellett kinyitnom az ajtót, ami azért nagy szó, mert mindig is gyűlöltem, ha csak úgy “betoppan(t)” valaki. Akkor még nem volt internet, vonalas telefon sem nagyon, így nem jelezte senki, hogy feljönne. Az ajtóban egy haverom volt és ezt mondta: “Hallod, Simi! Hallgassad már meg ezt a számot, amit kimásoltam neked egy kazettára. Sokkal jobb, mint az Edda!” Ezt nem nagyon hittem el persze, de eleget tettem a felhívásának, mert hozzátette, vagyok akkora állat, hogy ez az új zene nekem szerinte annyira bejön majd, hogy életem végéig elkísér. Az meg pláne felkeltette az érdeklődésemet, hogy a szám címe az volt, hogy Ugass kutya és, hogy ezt egy Moby Dick nevű banda “énekli”.
2011. 07. 26.
Olyan volt minden ismét nagyon hosszú idő után, mint a kilencvenes években bármikor, amikor még aktív tagja voltam egy szervezett futballszurkolói bandának. Egész nap nem érdekelt semmi más (szokásommal ellentétben nem is dolgoztam, ami nálam nagy szó, mert imádom a munkámat), csak a nap eseménye, ebben az esetben, ugye, a Moby Dick koncertje. Akárcsak akkor a meccsek előtt, már most is órákkal előbb ott voltam a környéken az attrakció előtt.
18 óra magasságában döntöttünk úgy a kolleginával, hogy akkor a megbeszéltek szerint meglátogatjuk a zenekar tagjait a koncert előtt. Amint beléptünk a ZP területére a művészbejárón, egy nekem címzett baráti beszólásra lettem figyelmes a hátam mögül. Megfordultam, egyből leesett, hogy megérkezett a zenekar, és Gőbl Gabi üdvözölt csipkelődve, aki egyébként jó szokásához híven ismét betartotta minden szavát, így akkor mehettünk a Moby Dick közelébe, amikor csak akartunk.
A srácok elmondták a hangolás szüneteiben, hogy a december 10-én esedékes lemezbemutató koncertjük helyszíne még nincs eldöntve, így terepszemlén is voltak napközben. A zépés fellépésről annyit elárultak előre, hogy az októberben megjelenő új albumról eljátsszák a Durván, akár a Vulkánt, amely dal az album címadó nótája is. Előkerült egy 21 évvel ezelőtti poszter is, amelyen még a Popo Magazin is szerepelt támogatóként, akárcsak a Postabank, amely szervezetről Gőbl Gabi megjegyezte, hogy biztos azért ment csődbe, mert őket patronálták 🙂 Az ehhez kapcsolódó video itt meg is tekinthető, íme:
Ahogy teltek a percek, egyre többen lettek a ZP-ben. Sokan fohászkodtunk az égiekhez, hogy ne legyen eső, mert a soproni banda zépés bulijainak kötelező eleme
az égi áldás. Áldás most is volt, de azt a keresztes vitézek osztották a színpadról.
Találó volt, hogy a Körhintával kezdtek a srácok, mert valóban semmi nem változott: a Moby Dick erős, pontos, magabiztos, jól hangszerelt és magával ragadó volt, a közönség meg ezúttal is überelhetetlenül fanatikus. A zenekar és a rajongók már az első szám alatt egymásra találtak és ez a különleges, megbontathatatlannak tűnő kapcsolat a buli végéig fennmaradt. Ez a koncert a kedvenc zenei stílusom, a thrash igazi ünnepe volt! Ebből a műfajból azért a soproni srácok az abszolút kedvenceim, mert ők a szcéna általam már százmilliószor megkoronázott legjobb magyar képviselői – azaz a legjobbak a világon!
A fellépésről többet felesleges lenne írnom, mert tényleg csak szuperlatívuszokban lehetne elemezni a történéseket, a magam ismétlésével meg nem untatnék senkit. A Körhinta után jött a Kiképzés, a Múló álom, a Mennyből az angyal, a Na mi van, a Good bye, az Ugass kutya, a Romlott rendszer, az Ilyen ez a század, a Demokrácia álarca, a Beteg a Föld, a Zsibbad az agyam, a Kegyetlen évek, a Fejfa helyett, a Pokolrock, a Gazember, a Durván, akár a vulkán és a Keresztes vitéz – mindenki elképzelheti a felhozatal áttanulmányozása után, hogy mekkora lehetett rájuk az őrjöngés.
Aki ott volt, annak emlékeztetőül, aki nem, annak szívfájdításul álljon itt a ráadás, amit mozgóképi formában rögzíthettünk:
A koncerten rengeteg olyan haverral találkoztam, akik megjegyezték, utoljára Moby Dicken láttak. Nekik üzenem: december 10-én szerintem biztos, hogy újra koccanunk, mert az “hótziher”, hogy azon a bulin ott leszek ismét. Úgy, ahogyan az kell, már órákkal a kezdés előtt. A Moby Dick koncertjei és albumai ugyanis – a futballcsapatommal ellentétben – még soha nem okoztak csalódást vagy fájdalmat, így ők a lemezeikkel, fellépéseikkel mindig meghálálják a szeretetemet – ezért a zenekarra nem sajnálom rááldozni ismét egy teljes napomat.
1991, valamelyik nyári nap délelőttje
Amint lefarolt a spanom, egyből meghallgattam az Ugass kutyát, majd rögtön átmentem hozzá. Becsöngettem, visszaadtam neki a kazettáját és a következőt mondtam neki: “Igazad volt, az Ugass Kutya még az Edda Keselyű című számánál is sokkal jobb. Csinálok is egy Best Of albumot, egyelőre csak ez a dal van rajta, amit adtál. Nagyon megszerettem őket!”
2011. 07. 28.
Miközben nézem a magyar-szerb vízilabda meccset és írom az élménybeszámolót a koncertről, rádöbbenek: a Moby Dicknél régebb óta csak a csapatomat és Maradonát szeretem. A spanomról meg az a véleményem, hogy Nostradamus egyenes ági leszármazottja… 🙂
Életem legfontosabb Best OF kazettája amúgy soha nem készült el úgy, abban az értelemben, ahogyan gondoltam. Inkább megvásároltam a Moby Dick lemezeket. Mert az a kazetta így tökéletes. Életem első thrash metal nótája egyedül többet ér az összes létező dalnál a világon, mert az mutatta meg a helyes utat a többiekhez…
A fotókért hálás köszönetünk a ZP-nek és az Antropos Photo Teamnek! 🙂
