A Pokolgép egyike azon hazai zenekaroknak, amelyek nemcsak, hogy széleskörű múlttal rendelkeznek, de legalább annyira értékesek és szerethetők tudnak maradni, mint amilyen hosszú és fordulatteli út jellemzi életpályájukat. A magyar heavy metal úttörőjeként is ismert banda az idei évben többek között az augusztus 20-án megrendezésre került jánosházi városnapi programsorozat keretein belül is színpadra lépett. Még mielőtt elkezdődött volna a „Pokoli Színjáték”, Kukovecz Gáborral, a zenekar alapító tagjával és fő dalszerzőjével beszélgettem. Múltról és jelenről. Tapasztalatokról. A rétegzene megítéléséről. Utánpótlásról. A „rocker nemzedékről”.
Nyolc hónapon belül másodszor léptek fel Jánosházán. Milyen érzés itt szerepelni? Mennyiben más a vidéki fellépések hangulata az arénás nagykoncertekhez, rockfesztiválokhoz képest?
Kukovecz Gábor: „Itt vagyunk most a „falunapon” Jánosházán, és irtó jól érezzük magunkat. Hálásak vagyunk azért, hogy a polgármester úgy gondolta, hogy mi is elférünk egy ilyen rendezvényen. Szeretetteljesen fogadják a zenekart, mi pedig el szoktuk vállalni az ilyen jellegű bulikat is, mert van egyfajta bensőséges, családias hangulata.”
A tavaly decemberben szintén Jánosházán adott koncertetek ugyancsak családiasra sikeredett. Milyen emlékek maradtak meg benned az akkori szereplésetek kapcsán? Hogyan érezted magad?
Kukovecz Gábor: „Mindig remekül érzem magam, mert azt látom, hogy szeretik a bandát, és ez a legfontosabb dolog az ember életében, legyen az zenész, vagy bárki más. Szeretet nélkül létezni nem lehet. Ez egy tápláló erő, ami előre visz bennünket, és ettől lesz jó egy koncert. Reméljük, hogy ez ma sem alakul másként. Mi már érezzük a szeretetet, mialatt lépten-nyomon megtalálnak minket a készülődés folyamán, és biztos vagyok benne, hogy mindenki jól fogja érezni magát.”
A Pokolgép nevét említve több mint harmincesztendős zenekarról beszélhetünk. Mi az a tűz, amely a tagcserék és a feloszlás ellenére az együttest életben tudta tartani? Mi jelentette a nehéz időszakokban a legkomolyabb motivációt?
Kukovecz Gábor: „Ez egy másfajta szeretet: a zenéé. Adott pillanatokban mindig olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik szerettek abban a formációban zenélni. Jelenleg is, ahogyan zenekarként együtt vagyunk – Kleineisel Márk a dobosunk, Tóth Attila az énekesünk, Pintér Csabi a basszusgitárosunk és Z. Kiss Zalán a gitáros, illetve jómagam – kiválóan érezzük magunkat, és ez voltaképpen le is jön rólunk. Reményeim szerint egy hosszantartó együttműködésről beszélhetünk, amelynek folyamán rögzíteni tudunk majd néhány olyan albumot, ami a közönség szeretetével találkozni fog.”
A 2015-ben piacra dobott legújabb nagylemezetek, a „Metálbomba” kapcsán milyen fogadtatásra számítottatok?
Kukovecz Gábor: „Tulajdonképpen soha nem kimódoltan íródnak a számok és csak bizakodtunk benne, hogy ez az új kiadvány sokaknak a szívébe utat talál majd. Érezzük, hogy tetszik az új lemez a közönségnek, és úgy tűnik, jó úton járunk, azonban ez nem egy tudományosan, előre kimódolt dolog volt. Zenét nem lehet úgy írni, hogy „na, akkor most írok egy olyan számot, ami majd tutira be fog jönni”. Én, ha dalt írok, akkor igyekszem úgy megalkotni, hogy a saját ízlésemhez és elvárásaimhoz igazodjon. Ha ez találkozik a közönség ízlésével, annak én nagyon tudok örülni. Most úgy tűnik, sikerült ezt elérni, mert az új album nekem és a közönségnek egyaránt tetszik.”
A heavy metal rétegzene. Mik a meglátásaid, mi lehet a hátterében annak, hogy azok az emberek, akik nem ismerik ezt a műfajt, alapból elvetik, és rossz szemmel néznek rá? Szerinted mennyi szerepe van a médiának a rétegzene megítélésében?
Kukovecz Gábor: „A média irányíthatja a tömegek ízlését és tekintettel arra, hogy mi sem szerepelünk benne, ahogyan a műfaj képviselői is csak nagyon ritkán kapnak lehetőséget, ezért ez az egész dolog megreked valahol. Rendkívül lassú folyamat, amíg a közönség a televízió- és a rádiósztárok után elkezd valami mást keresni, és az olyan együtteseknél, mint mi, elég gyakran ott köt ki, hogy figyelni kezd a mondanivalóra és elcsodálkozik, hogy miért nem hallott ő erről. Aztán hamar rájön, hogy mi ennek az oka.
Azt gondolom, hogy a zenekarnak azért lehet még most is közönsége, mert a szövegek, ahogyan a zene is, őszintén áradnak le a színpadról és ez a fellépéseken is érződik. Hogy szeretjük azt, amivel foglalkozunk. Harminc év után is ezért tudunk így együtt maradni, mert van egy olyan réteg – nem is kevesen -, akik eljárnak koncertekre. Őket nevezhetjük úgy is, hogy „rockerek”…”
A „rocker nemzedék”…
Kukovecz Gábor: „Így van, a „rocker nemzedék”. Ők nem a televízióban és a rádióban kutatják azokat a gondolatokat, amelyeket esetleg általunk előadva felfedeznek, hanem lehetséges, hogy a szülő adja tovább a gyermekének, a nagypapa az unokájának, vagy barát a barátnak. Én úgy látom, hogy ily módon sokasodunk és ennek köszönhető az, hogy nem fogy el a rockszeretők tábora, amiben nemcsak mi vagyunk benne, hanem szinte a hazai összes „keményzenét” képviselő banda.”
Mit gondolsz, mennyire érezhetik erősnek a média hatását a populárisabb zenei műfajokat kedvelők?
Kukovecz Gábor: „Szerintem az emberek nem is gondolnak bele. Én sem tettem sokáig. Elvégeztem egy médiaismeretes iskolát, ahol találkoztam olyan tanárokkal, akiknek a médián belüli tevékenységét átszőtte a politikai élet. Amikor besokalltak és őszinték voltak a hallgatókkal, olyan dolgokat mondtak, amiről az átlagember nem is gondolkodik, hanem inkább bekapcsolja a televíziót vagy a rádiót és lehet, hogy elhiszi, ami onnét árad. Az a véleményem, hogy minden embernek át kellene esnie egy olyan jellegű, pár hónapos tanfolyamon, amelynek az volna a lényege, hogy felnyissa a szemét és ráébressze arra, hogy nem minden igaz, amit hall vagy olvas és inkább a saját gondolatai útján próbáljon meg döntéseket hozni, mintsem, hogy hagyja, hogy bárki vagy bármi irányítsa.”
Hogy lettél részese a rétegzenének, és miért pont a heavy metal műfajnál kötöttél ki? Vannak-e kimondottan kedvenc előadóid?
Kukovecz Gábor: „Én mindenevő vagyok zenei tekintetben. Gyakorlatilag a zene világába úgy cseppentem bele, hogy én a rockzenét szerettem meg – tehát, a P. Mobilt, a Beatricét, az akkori „keményebb” együtteseket. Az ő koncertjeiket látogattam. Külföldi bandák esetében megfogott a Black Sabbath, vagy a Deep Purple, a műfaj azon képviselői, akik abban az időszakban alakultak, vagy első kiadványaikat akkoriban jelentették meg, amikor tinédzser voltam. Persze az ember, ahogy idősödik, úgy szélesedik a látóköre. Mai szemmel nézve szeretem az összes olyan zenét, ami számomra igényes. Ha most összevissza vagdalkozhatok, akkor népzenében kedvelem a Csík zenekart vagy Sebestyén Mártit, populárisabb előadók terén pedig a Queen együttes nekem például nagyon bejön. Ha viszont belemerülök a rockzenébe, akkor Paul Rodgerst, mint énekest, meg kell említenem. A gitárosok közül számomra az egyetlen etalon Gary Moore. Ha pedig a heavy metal vizeire térünk, akkor az Accept, a Judas Priest és természetesen a Black Sabbath nem maradhatnak ki a felsorolásból.
Biztosan volt olyan korszakom, amikor azt mondtam, hogy a Metallica az elsőszámú, de, hogy önmagamat idézzem, az ember változik egyfolytában. Sok mindent meghallgatok és mind a mai napig úgy tartom, hogy a Metallica egy igényes banda, aki igényes dolgokat próbál alkotni mind dalszövegileg, mind zeneileg, de az ember egyszer megcsontosodik, és egy-egy előadóra érzi azt, hogy „Na, nekem ez az, ami végig kitart az életemben!”
Ha már különféle zenekarok nevei kerültek szóba… Mi a véleményed, mely tényezők befolyásolhatják leginkább az utánpótlás fejlődését?
Kukovecz Gábor: „Ez attól függ, hogy ki milyen szinten mélyed el a zenében. Magamból kiindulva, amikor felsoroltam néhány olyan előadót, akik hatással voltak rám, akkor kihagytam Beethovent, Bachot és az olyan zeneszerzőket, akiktől csak tanulni lehet. Ha valaki az ők műveit igyekszik megtanulni – vagy azért, mert belekényszerítik, mert ez a lecke, vagy azért, mert ez az érdeklődési köre – és ez a tudás valamilyen módon vegyül a Black Sabbath-tal, a Metallicával és a Judas Priesttel, akkor kialakulhat valami egyéni dolog. Ha viszont te, aki elkezdesz muzsikálni és valakit nagyon szeretsz, azt az egy előadót hallgatod, akkor lehet, hogy nem lesz egyéni, amit csinálsz, hanem azt mondják majd, hogy „Ez olyan, mint a Black Sabbath!” „Ez nagyon jó, ez olyan, mint a …!”. Érted, tehát mondanak rá valamit.
Én mindenkor próbáltam törekedni arra, hogy ne nagyon hasonlítson semmire, amit csinálok és mivel rengeteg forrásból táplálkozom, ezért úgy vélem, hogy kialakult egyfajta egyéni zenei gondolkodásom.”
A fiatal zenészek esetében szerinted mennyire számít az, hogy még fiatalok? Arra gondolok, hogy van egy bizonyos kor(szak), ahová el kell jutniuk ahhoz, hogy az őket ért hatások a tapasztalataikkal vegyülve beépüljenek a zenei habitusukba….
Kukovecz Gábor: „Kétségtelenül számít. Én történetesen önerőből igyekeztem valamikor megtanulni klasszikus gitáron játszani. Ennek talán már harmincöt esztendeje. Van még idejük, és a zene szeretete a legfontosabb. Az, hogy élvezzék, hogy legyen bennük akaraterő és böngésszenek. Nem mindig az az elismerés, ha valaki azt mondja, hogy én kiválóan játszom az AC/DC-t – mert az egy irtó jó zenekar egyébként, én is nagyon szeretem -, hanem át kell esni az AC/DC kúrán, azután a Judas Priest kúrán és még csak a rockzene szeleteit nézegetjük. A zene egy nagy, kerek valami, amiből ki kell tudnunk választani a számunkra megfelelőt. Nyilván, ha valaki az igényességre törekszik, akkor mindig a jókat próbálja meg kiszemelni, illetve mivel minden ember más, ezért mindenkinek más jelenti a jót. Lehet, hogy valaki azt mondja XY-ra, hogy számára ő az etalon.”
Milyen tanáccsal látnád el azokat az újonc bandákat, akiknek a fejében az első kudarcok hatására megszületik a pályafutásuk feladásának gondolata?
Kukovecz Gábor: „Azzal, hogy ne adják fel, hanem zenéljenek, mert a zene egyébként a lelket nyugtatja és építi.”
Fotó: Török Hajni (2014- Pokolgép Jubileumi Koncert PeCsa)
