Ha már Valentin nap, mi sem lehet természetesebb, hogy az ember virágbolt helyett a H7-es HÉV felé veszi az irányt, hogy aztán Barba Negra színpada előtt andalogjon élete párjával (vagy a sörével) az olyan romantikus dallamokra, amit kedd este élvezhettek a fémzene rajongói. Nosza, uccu neki gondoltam én is, és 18:00 magasságában már az akkor még egész szellős közönségben állva vártam, hogy, hogy a Malevolence első riffjeire elmorzsoljak egy könnycseppet, és életem legromantikusabb élményei jussanak eszembe.

Viccet félretéve. Az én saját szegénységi bizonyítványom, hogy egy dalt nem ismertem az angol ötösfogattól, így azon kívül, hogy fellépőtársaik ismeretében sejtettem milyen típusú muzsikára számíthatok, nem tudtam mire számítsak. Úgy az első nóta felénél éreztem, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, amikor új bandákat keresgélek, mert ez az őserejű zúzda az, amire a leginkább szeretek vasárnap délutánonként szundikálni. Körülbelül kettő perc alatt indították be a teljes közönséget (nem kell rosszra gondolni), és ezt a lendületet nem is engedték el a fájdalmasan rövid setlist alatt. Amikor pedig két számmal a vége előtt, Alex Taylor énekes átengedte a legfőbb mikrofont Konan Hall vokalist/gitárosnak, hogy a Higher Pace dal, egy lírai felépítés után letépje mindenki arcát, na ott megállás nélkül futkosott a hátamon a hideg. Az, hogy emellett itt a hangzással sem volt baj, csak feltette az a bizonyos cseresznyét az egész fellépés tetejére.

Gyors átszerelés után, a fiatalok átadták helyüket, a szakmai igaz nagyjainak, következett az Obituary. Kicsit furcsa volt az látni, hogy az idén már 39. évébe lépő zenekar(Nem számolva, a ’97-’03 között kihagyott éveket) csak második előzenekari titulust kap, hiszen korábban simán hoztak önálló esteket, de belegondolva, valószínűleg pont a lassan dinoszaurusz státuszuk az, ami miatt manapság kevesebben ismerik őket, mint az utánuk következő neveket. John Tardy-ék pedig úgy gondolták, hogy akkor tartanak egy bemutatót a „fiataloknak” arról, milyen is az igazi zúzda, és ha a Malevolence letépte az arcom, akkor az Obituary sót hintett a sebbe, igaz tette ezt egy légkalapáccsal. Ráadásul úgy, hogy az a bizonyos légkalapács, még hangosítás szempontjából is igen szépen szólt (pedig tényleg odébb rázkódtam a padlón). Az egyetlen furcsa dolog amit észleltem, annyi volt, hogy egy ilyen összeszokott csapat (a „legfrisseb” tag, Terry Butler bőgős, is már 13 éve a bandában játszik) miért futott össze a koncert alatt többször is, mintha nem tudnák mi legyen a következő nóta. Na de ennyi azért belefér, én meg még mindig az állkapcsomat keresgéltem, amikor egy bő húsz perccel később lehullott az áthangolás idejére a színpad elé vont függöny, és belecsapott a húrokba a Trivium.

Ezzel pedig egy picit lejtmenetbe kapcsolt az este. Nem kell katasztrófára gondolni, mert Matt Heafy továbbra is bitang jó frontember, a Trivium,továbbra is a súlyos, de technikás fémzene egyik legnagyobb neve, és azok a dalok amiket Budapestre választottak a srácok(Majd minden koncerten variálnak egy kicsit a setlisten) kifejezetten erősre sikeredtek, így szinte minden adta magát egy kifejezetten szuper bulira. Viszont sajnos, vagy az Obituary erőltette túl a dobhártyámat, esetleg tették ugyanezt a technikával, mert egyszerűen nem akart jól szólni a floridai csapat. A tiszta ének gyenge volt, a szólógitár mintha ott se lett volna. A dobok, és a basszus pedig azt a keveset is elnyomták, amit amúgy hallottam volna. Próbáltam kicsit helyezkedni, hátha csak az először választott pozícióm nem volt megfelelő, de sajnos a sátor több részén is ugyanezzel kellett szem(fül)besülnöm. Viszont amit a hangzás elvett volna az élvezeti értékből, azt a hangulat pótolta. Amiben nagy szerepe van, az egyik legokosabb hangulatgerjesztő beszólásnak, amivel eddig találkoztam. Történt ugyanis, hogy Matt nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy örül, hogy itt lehet, de azért szeretné jelezni, hogy a turné eddigi legjobb közönsége Lisszabonban képviseltette magát, mi meg cáfoljunk rá, ha tudunk. Természetesen az este végére bejelentette, hogy akkor innentől ez a cím Budapestet illeti. Hogy ez mennyire egy olyan típusú húzás, amit a turné minden állomásán eljátszanak, azt ki-ki döntse el magának. (Mondjuk Lisszabonban, kíváncsi vagyok, hogy Lisszabont mondtak-e?) Illetőlegesen az sem volt rossz húzás, hogy a turnétársakat is felhívták egy-egy alkalommal a színpadra. Így történt, hogy a The Deceived nóta alatt Josh Baines(Malevolence) az In Wawes közben pedig Alex Dietz(Heaven Shall Burn) segített elhúzni a talpalávalót. Ha mindez egy picit jobb hangzással társult volna, akkor a Trivium simán súrolhatná, a minden idők top 10 koncertjeim listáját.

És akkor el is jutottunk az este utolsó nevéhez, a Triviummal társ headliner Heaven Shall Burn-höz. A velem egy idős német brigáddal elsőként a gimnáziumi éveimben találkoztam egy kellemes énekórán, és nem, nem azért, mert ezt kellett volna daloljuk, csak a tanárunk viseltetett lazább hozzáállással a tantárgyhoz. Értsd, csinálsz amit akarsz, csak hallgass közben zenét. Így adogattuk körbe az mp3 lejátszókat, aztán amikor az egyik hozzám került, épp a Black Tears szólt benne. Igaz ez alapból nem HSB nóta, de erről akkor még fogalmam sem volt, csak annyi esett le, hogy ez egy olyan igazán kellemes ballada. Ezért aztán (mivel korábban még nem volt szerencsém élőben hallani őket) tűkön ülve (sörrel állva) vártam Marcus Bischoff-ék nyitányát. Az egyik nagy személyes kedvenc Hunters will be hunted nyitóriffjei alatt, már a színpadképtől is dobtam egy hátast, mert a Barba Negrás, illetve hasonló méretű koncerteknél, nem vagyok hozzászokva, hogy túltolt látványvilág várná a koncertre érkezőket, itt viszont a több ledfalon vetített filmrészletek/retro windows media playeres absztrakt formák nagyon jó extrát adtak a zenéhez.

A zenéhez, ami részenként egy fokkal jobban szólt, mint a Trivium, viszont énekben alul múlta sajnos a másik főbb bandát. Marcus hangja szinte teljesen elveszett a hangszerek között, pedig nem rendelkezik gyenge orgánummal az úriember. Ezen a helyzeten nem javított az sem, hogy itt is érkeztek vendég gitárosok, a Whatever It May Take alatt Matt Heafy csillogó feje búbját csodálhattuk meg ismételten, míg a Black Tearsre Bodor Máté toppant a színpadra, igaz az Alestormnél már megszokott zöld sortja nélkül. A három külön gitár pedig egyszerűen túl nagy katyvaszt okozott, még úgy is, hogy alapvetően egy jó ötlet, és több bandának kéne a turnépartnereket (vagy akár helyi zenészeket) meghívni, hiszen egy hatalmas extrát ad a shownak. De, hogy ne csak fanyalogjak, egy összességében abszolút pozitív este miatt, végszónak szeretném megjegyezni, hogy…

Egy ilyen típusú koncertcsokrot, minden fémmuzsika kedvelő ember számára kötelező programmá tennék, legalább havonta egyszer, mert az a fajta feszültséglevezető tombolás, amit az Urak kedd este lehetővé tettek a jelenlévők számára, olyannyira pozitív hatással van a mentális egészségre, mint kevés más dolog.

Cikk: Pásztor Attila
Fotók : Vida Dániel, metal.hu /vidaniphoto