Nagy ritkán, ám szerencsére felbukkannak olyan zenekarok, akik ellentmondanak az aktuális trendeknek, öncélúan, minden logikát nélkülözve nyomják az általuk kitalált muzsikát. Ilyen előadó volt az ötvenes években Elvis Presley aki felturbózta az addig puhapöcsűként funkcionált rock and rollt. Olyan lendületet vitt bele, amitől táncra perdültek még a holtak is. Aztán jött a The Beatles- láz, majd a The Rolling Stones, akik a világ minden táján az izgalomra éhes tinédzserek millióinak váltak a bálványaikká. Aztán a hetvenes években jött a The Doors és a Led Zeppelin, amelynek tagjai bódító, ám egyben zavaros zenei és személyes kicsapongásaikkal fogták meg a rajongók millióit. Innen már egyenes út vezetett a romboláshoz, a lázadáshoz, az anarchiához melynek jeles képviselője a Sex Pistols. Punkrocknak keresztelték el, bár nem volt más, mint jó adag antiszociális trükk: szex, drogok, erőszak. És akkor, 1987-ben, amikor már mindenki azt hitte, hogy az egész hard rock műfaj végleg elenyészett, jött a Guns N’ Roses!

A srácok éppen akkor érkeztek, amikor a rock and roll tálcán nyújtotta át lelkét a zeneipar marketing és média varázslóinak. A banda tett a határidőre, senkitől sem fogadtak el tanácsot. Ami pedig olaj volt a tűzre, nyíltan vállalták, hogy kábszereznek, esküsznek az alkoholra és a biztonságos szex fogalmáról sem hallottak még. Abszolút felvállalták, hogy ők a született rosszfiúk, ezzel lettek a szülők rémálmai és a fiatalok bálványai. A debütáló Appetite For Destruction lemezükre nem térnék ki bővebben, mert biztos vagyok abban, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, az kívülről fújja a lemezen található 12 szerzemény bármelyikét. A korong a mai napig több, mint 38 millió példányban kelt el és nincs olyan slágerlista, amelyen nem szerepelt volna. Szerdán, a 17 órakor kezdődő KlasszikuShockban újra átélhetjük a zene magával ragadó ízét. Zárszóként már csak annyit, hogy minden rocker álma az lenne, ha Axl, Slash, Duff, Izzy és Steven újra egy színpadon zenélne. A tagok makacsságát ismerve, erre nagyon kevés az esély, de bízzunk abban az örök érvényű mondásban: a remény hal meg utoljára!