Az idén már huszonhetedik életévét taposó chicagói Rise Against lassan lakcímkártyát kaphatna Budapesten, hisz az elmúlt nyolc évben négyszer is tiszteletüket tették a Budapest Parkban. Minthogy jómagam azóta elvetemülten kedvelem a bandát, amióta 2004-ben Need for Speed Underground 2-ben felcsendült a Give it All, miközben egy sárga Ford Focus-al próbáltam gyorsulási versenyt nyerni, egyértelmű volt, hogy a legutóbbi három alkalom után itt is tiszteletemet teszem.
Fél hét magasságában érkeztem az akkor még kifejezetten szellős Budapest Parkba, ahol alig párszázan várták a (nem létező) tömeg bemelegítéséért felelős Still Talk-ot. A Németországból érkezett csapatról igen keveset tudtam a koncert előtt, pár számukat meghallgattam, nagyjából egy korai Paramore érzést keltettek bennem. Sajnos ez nem a teljes igazság volt, mint kiderült, ugyanis ezt a rágógumi punk hangzást nagyon sok helyen nyakonöntötték egy olyan fajta popzenével, amivel maximum a Disney csatornán lehetett találkozni. Hannah Montana feat. Hayley Williams. Amivel viszont abszolút nem volt probléma az a lendület, amivel a kölni banda belevetette magát az estébe, az eleinte minimális létszámot teljesen figyelmen kívül hagyva igyekeztek táncra bírni a küzdőteret, teszem hozzá – sikeresen. Abszolút jár nekik a tisztelet, csak zeneileg nem az én kávéházam az általuk képviselt stílus.
Nyolc óra után pár perccel aztán fel is csendült a Re-Education (Through Labor) és kezdetét vette a tánc. Gyorsan, és minden kétséget kizáróan szeretném leszögezni, hogy előadásilag ez egy kiváló koncert volt. A hangosításra semmi panasz nem lehetett, a lassan ötvenes chicagoi punkok ugyanúgy rohangálnak fel alá a színpadon mint 15 évvel ezelőtt. Ugyan Tim McIlrath hangja már néha-néha elcsuklik egy nehezebb témán, de ez a fajta karcos és erőszakos énekstílus nem éppen a hangszálkímélésről szól, ő pedig már 31 éve ezt a vonalat képviseli, szóval ez egy abszolút bocsánatos „bűn”. A „játékidő” nagyjából nyolcvan percében pedig egy igazi slágercsokrot kaphatott az itt már bő kétharmadára telt Park. A teljesség igénye nélkül felcsendültek az igazi prögős, pogóra teremtett klasszikusok, mint a Give it all, Satellite, Prayer of the Refugee vagy a Savior, az akusztikus merengést pedig a szokásos Hero of War, Swing Life Away biztosította. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amiért a hangsúlyozom remek előadás végén kicsit keserű szájízzel hagytam el a Parkot.
Az elmúlt négy koncert folyamán a Rise Against átlagosan 16,75 dalt adott elő. Azon dalok száma, ami mindegyik eseményen elhangzott, pedig egészen pontosan kilenc. Egy olyan banda esetében, ami ilyen gyakran látogat hozzánk igazán beleférne egy kis változatosság. A tavaly megjelent Ricochet lemez például csak egy árva dallal képviseltette magát a repertoárban. Ha már a zenekar egésze és dalaik nagy hányada az élet minden területén a progresszivitást képviseli, akkor a setlistek összeállításánál is illene egy kicsit kijjebb mozdulni a komfortzónából McIlrath Úréknak.
Összességében egy remek, de kicsit biztonsági játékot adó koncertet láthattunk, ami azoknak, akik most tekintették meg elsőre a chicagói négyest mindenképp örök élmény lehetett, számomra a kiváló szórakozás mellett egy csepp keserű íz is maradt sajnos utána.
Setlist (dőlt betűvel szedve a kilenc említett dal):
Re-Education (Through Labor)
Under the Knife
Give It All
Help Is on the Way
The Good Left Undone
Nod
Ready to Fall
Like the Angel
Satellite
Hero of War
Swing Life Away
Chamber the Cartridge
Prayer of the Refugee
Make It Stop (September’s Children)
Savior
Fotók:
Pásztor Csaba Kieron
További RISE AGAINT képek IDE KATTINTVA,
Still Talk képek pedig ITT érhetőek el.
