Pannónia Fesztivál – Első nap

A reggeli heves napsütés kezdeti sugarai már a villamosmegállóban találtak, 10:11-kor indult a vonat a Déli Pályaudvarról Várpalota irányába. A tavalyi igen kellemes meglepetések után idén repeső szívvel vártam a PaFe-t, így igyekeztem, igyekeztünk minél korábban odaérni. Hamar összebarátkoztunk a fülketársainkkal, akik között meglepetésünkre a PaFe hiradó egyik munkatársa is ott ült. 11:11-kor a vonat befutott Várpalotára, és mindenki a büfére, és a buszra vetette magát. A leszállást követően kezdtek el gyülekezni az első viharfelhők, de szerencsére a vihar nagyja elkerült minket, csak a széléből kaptunk egy egészen keveset, megspékelve a Várpalotán egyébként is megszokott néha majdnem orkánerejű széllel. Hamar taxit fogtunk, és célbavettük a fesztivált, ahol az első meglepetés ért minket: Az órám 11:30-at mutatott, a kapukat pedig 14:00-kor nyitják ki (a sajtó számára, és 14:20-kor a vendégek számára). Szerencsére a közeli benzinkút áldásos akciót hirdetett, 5 megnevezni nem kívánt dobozos sör vásárlása esetén a hatodikat ingyen kapjuk… És mit ad a rock örök istene: hatan voltunk… 🙂 Pank szemfülességének, és gyorsaságának köszönhetően 14:10-kor már a sátorállítással bíbelődtünk, és mire a mi sátraink elkészültek, elkezdtek szállingózni az emberek. Sikerült majdnem grammra pontosan ott elhelyezni a sátrainkat, ahol tavaly, így minden adott volt egy jó fesztiválozáshoz.

Hamar felülkerekedett rajtunk a jó szívünk, és két-három csapatnak segítettünk sátrat állítani, majd nekiálltunk bejárni a fesztivál területét, némi frissítővel felszerelkezve. Kicsit változott a terület tavaly óta, a sátrak rendszere át lett rendezve, bár a Malátabár ugyanott volt, mint tavaly. Hamar vetettünk egy pillantást a programfüzetre – melyből a második nap délutánjáig az egész fesztivál területén egy darabot nem lehetett beszerezni sehol, így a mienk igazi kincsnek számított – majd helyet foglaltunk a Jägerbárnál, ahol kezdődött a karaoke-buli. Nem sokkal később egy kolléga megérdeklődte, hogy megyünk-e a Twisted Sister sajtótájékoztatóra, amire természetesen azonnal igennel válaszoltunk. Sajnos kis technikai malőr miatt a tájékoztató csúszott egy kicsit, de semmi gond, mert már hangolt a Beatrice a Nagyszínpadon. Az új számaikkal sajnos csalódást okoztak, nekem legalábbis. Nagyon túldíszített, szinte már diszkójellegű zene társult Feró szokásos szövegeihez, amivel pont azt a nyers élet vette el a Ricse zenéjéből, ami miatt annyian szeretik.

A koncert végéről sajnos lemaradtunk, mert indult a sajtótájékoztató. Twistedék teljes létszámban sorakoztak fel az eseményre, és a sajtósok is szép számban voltak képviselve, megtöltöttük az egész sajtószobát. Ha a Beatrice-koncert hangjai mögül sikerül kiválogatnom az elhangozttakat, és lefordítom, természetesen azt az anyagot is megosztom Veletek. A tájékoztató végén újra a Jäger-bár felé vettük az irányt, eközben a Nagyszínpadot birtokba vette az Edda Művek. Pataky Attila egészen furcsa módon hangszerelte át a jól ismert dalokat, ha a közönség arra vetemedett volna, hogy együtt énekel vele, akkor bizony komoly problémákba ütközött volna. Némelyik dal refrénje teljesen új dallamot kapott a megszokott helyett, így szinte lehetetlen volt felismerni őket dallam alapján, a szövegre kellett hagyatkozni. Sajnos Attila eléggé rossz szájízta hagyott maga után az elbúcsúzással, direkt nem idézem az utolsó mondatát, de a fesztivál szervezőire nézve nem volt épp hízelgő, amit mondott. Mi viszont ekkor már tűkön ültünk, hiszen a következő fellépő nem volt más, mint a legendás, az örök, az elpusztíthatatlan Twisted Sister!

A koncert előtt negyed órával már alig lehetett bejutni a sajtóárokba, körülbelül már ekkor 8-10 000 ember állt a színpad előtt, és várta a legendák színrelépését. De csak bejutottunk. Minden különösebb felvezetés nélkül egyszer csak felharsant a Long way to the top, amit nagyjából intronak szánhattak. A színpadkép első pillantásra kicsit mókásnak tűnt, középen Dee Snider pink (magenta) mikrofonállványával, de hogy a mikrofon tökéletesen jó kezekben volt, az egyszer biztos. Miután elhelyezkedtem a biztonsági őrök általá számomra kijelölt helyen a jegyzettömbömmel, és a tollammal, Pank pedig rohant a fotósárokba, inkább a fülemet használtam, mint a szemem, mert a kijelölt helyem egy hangfal mögött volt, aminek köszönhetően a színpadból szinte semmit nem láttam… Beindult a gigantikus füstgép, sajnos szinte hiába, mert a jó öreg Várpalotai szél miatt a színpadra alig jutott a füstből, ellenben a közönségre, és a backstage-re több is, mint szerették volna… De végül is nem a füst miatt jöttünk… Dee egy bokáig érő bőrkabátban lépett a színpadra, és máris felkonferálta magukat: “We are Twisted fuckin’ Sister!”, majd máris belecsaptak a What You Don’t Know-ba. A szám közepe táján Dee bemutatott egy látványos fetrengést is a színpadon, a fotósok és az első sorokban állók legnagyobb örömére. A kivetítőket kezelő srácot sajnos nem tudom megdícsérni, mert nem mindig azt mutatta a két óriáskivetítőn, amit kellett volna. Majd Dee ledobta a bőrkabátját, és immár komolyan belelendültek… Olyan örök slágerek hangzottak el, mint  a The Kids Are Back, és a Stay Hungry, aminek ezt a sorát Dee nem egyszer Stay Hungary-ként énekelte. Az általam látott legfiatalabb TS rajongó, egy nagyjából négy év forma kisgyerek a kordon óvásában hiányos tejfogsorral vigyorog, mint a tejbetök, és villázik a zenekarra büszke apukája óvó karjai között, majd miután apu véletlenül eltakarja az arcát, a bájos gyermeki arc eltorzul, és egy hátrafelé küldött könyökütéssel odébb pakolja aput… Igazán jót nevettem. A harmadik szám után sajnos ki lettünk zavarva a sajtóárokból – mint azt gondolom, tudjátok, általában az első három szám alatt szabad fényképezni, a Pannónia Fesztiválon ezt a zenekarok kiváltsága megmondani, hogy meddig engedik – de azért a közelben maradtunk. A hangosító elsőosztályú munkát végez, a szél ellenére a tömeg másik végéből is tökéletesen hallani minden hangot, és van is mit. A Stay Hung(a)ry-t követte a Captain Howdy, a You Can’t Stop Rock ‘n’ Roll, egy fantasztikus felkonferálás után (“Csak 25 koncertet tartunk évente, de ha szépen kértek, még visszajövünk! Csak kérnetek kell! A zene k***ára nemzetközi! Mi is beutaztuk a világot, mint a Motörhead, a Metallica, a ZZ Top, vagy akár Ozzy Osbourne. És miért? Hogy olyan rajongókat lássunk, mint Ti! Mert A Tűz még Ég!!!”) a The Fire Still Burns, az Unter the Blade, a The Price, majd ezután érkezett a leghíresebb daluk, a We’re not Gonna Take It, aminek a refrénjét a megszokottnál többször kellett elénekelniük a lelkes közönség miatt, akik a világ minden kincséért nem hagyták abba. A dallegendát követte a Shoot ’em Down, majd egy zsneiális dobszólóval kiegészülve a Burn in Hell, amiből szinte észrevétlenül csaptak át egy feldolgozás dalba, az AC/DC Whole Lotta Rosie-jába, frenetikus őrjöngést okozva ezzel. Végül búcsúdalnak az I Wanna Rock-ot választották. A közönség azonban nem adta ilyen könnyen a dolgot, így két dalig még a színpadon kellett maradniuk, mindenki őszinte örömére, ahogy a zenészek arcát elnéztem, az ő őszinte örömükre is. Konkrétan a Come out and Play, és az S.M.F. zárta végül a PaFe legnagyobb koncertjét.

A Twisted Sister után máris célbavettük a Bivaly Metálsátrat, ahol már hangolt az Akela. A beállással már komolyan feltüzelték a népet, elénekeltették a közönséggel a “Sör, a bor, a pálinka, csússzon le a torkunkba!” című zseniális szerzeményt, üvöltött a “Sok-sok-sok, Akelások!”, elhangzott az “A jó isten tudta előre…” kezdetű Akela induló is, majd amikor már mindenki a színpadon volt, Főnököt kivéve, mikor megérkezett a színpadmester, és a következőket mondta: “Ide, ehhez a mikrofonhoz várjuk Főnököt! Ha látta valaki, szóljon neki, hogy 10 perce megy a koncertje!” Hatalmas nevetés, de befutott Főnök, és belecsaphattak a húrokba. És ekkor a színpad igazán férfias, mondhatni hímnemű lett: FARKAS! Az Akela ugyanis jó szokásához híven, a dög hőséggel nem törődve farkasbőrben lépett fel, és egyből egy odaverős dallal kezdtek, a Megkísértelek indította a bulit. Ide most elvileg a negatív tapasztalatokat is le kéne írnom, mert volt bőven, de ezt a napi beszámoló végére hagynám, nem rontanám el a szájízeteket… Csak annyit írnék előljáróban, hogy a Színpadmester (akinek ezúton is köszönjük a kedvességét, és emberközeli, munkát megkönnyítő hozzáállását!!) szavai ellenére, a biztonságiak a harmadik számnál kiküldtek minket a tömegbe a színpad elől. A világosító srácot pedig nem tudom, honnan szalajtották, de a fellépő zenekar helyett reflexből a sátor molinóját, továbbá a plafont világította meg előszeretettel… A negatívumokat most később, ami pozitív volt: Maga az Akela! Félelmetes hangulatot tudnak varázsolni, és pillanatok alatt megtöltötték az addig majdnem kihalt Metálsátrat, jóformán már a pulthoz sem lehetett odaférni.

És végül, muszáj pár szót szólnom a negatívumokról is, mert volt bőven…
Először is, meg kell említenem a lopásokat. Már az első napon volt olyan ember, akinek a koncertek alatt felvágták a sátrát, és teljesen kirabolták, még a hátizsákja sem maradt meg. De olyan is volt, akinek ugyan minden cucca megmaradt, a sátra viszont eltűnt a cuccairól… Ők első nap mehettek is haza…
Második negatívumként említeném meg a kisebb sátrak hangosítását, ami sajnos nem egészen ütötte meg az európai – de hellyel-közzel még a magyart sem – mércét…
Harmadik negatívumként az összehangolatlanságot említeném meg, ami a színpadok között van. A stand-up comedy még ment volna, de mivel a nagyszínpadon már ment a beállás, ezért sajnos egy szót nem lehetett belőle hallani, pedig mind a négy fellépő igyekezett maximálisan kitenni magáért, és még a közönséget is bevonni az ökörködésbe.
Negyedik negatívumként a biztonsági őröket említeném, akik a maguk munkáját olyannyira komolyan vették, hogy ezzel másokét igyekeztek a lehető legalpáribb, és legmegalázóbb modorban tönkretenni. Egy általam nem ismert sajtós srácot például több alkalommal is “f***fej” névvel illetett a Nagyszínpad egyik őre, méghozzá ordítva, mert a fotós srác nem ment ki első felszólításra, hanem nekiállt elpakolni a pár százezres felszerelését. Én csak egy “kis pöcs” megjegyzést kaptam… Ennél a pontnál külön meg kell említenem, hogy a Metálsátorban a 40-es kolléga nem hogy a munkájára, de egy disznóól őrzésére nem alkalmas modorban beszélt a sajtósokról, legyen az fotós, vagy újságíró, és mindent megtett annak érdekében, hogy kizavarjon minket a színpad mellől, ellenben, amikor egy lányt úgy löktek neki a kordonnak, hogy a 2 darab, összecsavarozott, egyenként 150 kilós kordonvas szétnyílt a lény mellkasától, akkor csak megvonta a vállát, és a másik irányba fordulva nézett, vigyorogva… Lévén dolgoztam én is a szakmában, tudom, hogy nagyon nehéz udvarias, és kultúrált biztonsági őröket találni, de egy ekkora rendezvénynél azért meg kéne próbálni.
Ötödik – és egyben utolsó – negatívumként mondanám a pultoknál történő kiszolgálást. Alacsonyan képzett, és a munkájával egyáltalán nem törődő személyzet állt a rendelkezésünkre, aki nem tudta megkülönböztetni egymástól a sört és az alkoholmentes sört, és amíg elfordult a hűtőig, meg vissza a pulthoz, elfelejtette, hogy ki rendelt, és mit…

Vége az első résznek, folytatása következik!