Ugyan még van pár nap a hivatalos megjelenésig, de a kiadónak (és természetesen a zenekarnak) köszönhetően, a hét közepén elérhetővé vált az új Dream Theater korong. Nehéz egy olyan együttesről objektívan véleményt alkotni, akiknek nagyban köszönhetem, hogy én magam is ezt a pályát választottam, akik nélkül biztos, hogy nem itt tartanék, és akik nélkül az egész rockzenei élet másmerre haladna. Abban mindenki egyetért, hogy a Dream Theater alapjaiban írta át a rock/metál zene történelmét, mikor 1992-ben megjelentette az Images & Words-ot és a populárisabb rockzene kedvelőivel is megértette/megszerettette a progresszív rockzenét. Úttörő hatása elvitathatatlan, ahogy az is, hogy ezek a zenészek a legképzettebb zenészek közé tartoznak, virtuozitásuk és páratlan dalszerzési képességük, egy olyan szintre emelte a zenekart, amit nemhogy másnak, de még saját maguknak sem sikerült mindig megugrani.
A szimplán csak Dream Theater névre keresztelt korong a második ahol már Mike Mangini veri a dobokat, de az első, ahol már Ő maga is részt vett a dalszerzésben. Mike Portnoy 2010-es szappanopera szerű kiszállása óta, a zenekar egy olyan irányba kanyarodott, ami a régi időket (értsd:90-es évek) idézi. Legalábbis az előző A Dramatic Turns of Events lemez erre engedett következtetni. Kíváncsian vártam tehát, hogy mit hoznak ki a fiúk most.
Első meghallgatás után ért a sokk. Ezt a lemezt kellett volna elnevezni, úgy ahogy az előzőt. Félreértés ne essék, ez is Dream Theater csak más, legalábbis elsőre más volt. Mikor kijött előzetesnek a The Enemy Inside, kaptam az arcomba egy jó kis zúzást, és vártam, hogy az album további dalai is ilyen, vagy ehhez hasonló vonalat fognak követni. De hiába.. Bátran jelenthetem ki, hogy a DT kihozta a leglíraibb lemezt, amit valaha csináltak Még a 98-as Scenes From a Memory-t is sikerült ilyen téren túlszárnyalni. Egyáltalán nem baj ez egyébként, csak meglepő. De aztán belegondolva az utóbbi évtizedben tapasztalható „eldurvulás”, pont a kilépett Portnoy hatása volt, így végül is várható volt ez a dolog. Nem szeretnék dalonként belemenni az album elemzésébe, mert egy ilyen zenekarnál ennek nincs értelme. Mindenkinek saját maga tisztje eldönteni, tetszik e neki a dolog, vagy sem. Viszont egy valami nagyon fontos, ami a DT szinte egész pályafutását végigkíséri. Mikor befutott a csapat 92-ben, egy olyan zenei lécet állítottak fel, amit megközelíteni is nehéz, átugrani lehetetlen. Aztán 94-ben az Awake albummal ezt mégis sikerült, de legalábbis elérni azt a szintet biztos. Elhitték az emberek, hogy ez a csapat minden egyes lemezével ezt a szintet fogja hozni, hogy mindig fényévekkel mindenki más felett fog járni… És ez volt a legnagyobb hiba, amit a rajongók elkövethettek. Képtelenség húsz évig ugyanazt a színvonalat tartani, még nekik is. Ha elvárjuk, hogy mindig Images, és Awake szintű albumokat dobjanak ki, akkor bizony csalódni fogunk, és hamar kedvünket veszthetjük, akár az új album meghallgatásával is.
Sok minden változott a banda háza táján, de egy valami állandó. Akármilyen anyaggal is jelentkeznek, az még mindig jó, még mindig hibátlan, csak máshogy kell értékelni, mint ahogy előzőleg megszoktuk tőlük. Ez az album is ízig-vérig progresszív. Olyan témaváltások, tekerések, szólók vannak benne, hogy keresgeted az állad, és elismerően bólogatsz. Legnagyobb változás az előző albumokhoz képest, hogy most abszolút nincsenek (már-már idegesítően) túlsúlyban a Rudess féle billentyű futamok, cserébe viszont minden eddiginél többet kapunk Petrucci mestertől. (amit én gitárosként egyébként nem bánok) Ha már a zenészeknél tartunk, ejteni kell pár szót James LaBrie frontemberről is. Rengeteg panasz érte őt a 2000-es évek elején, hogy már nem ugyanaz a hangja mint régen, hogy már nem tud olyan tűzzel énekelni. Ezekben a kritikákban volt is igazság sajnos, de hát egy olyan komoly ételmérgezés után amin Ő átesett, ez várható volt. Viszont nem adta fel, tanárhoz járt, képezte magát, és most ugyanott tart ahol 94-ben. Lehet a hangját nem kedvelni, nem szeretni az énekstílusát, de azt elvitatni tőle, hogy a rocktörténelem egyik legnagyobb énekese, azt nem! Hihetetlen színes a játéka, annyi mindent tud a hangjával, amiről sok magát profinak mondó énekes csak álmodozna. Tökéletesen mutatja képességeit, hogy a Dream féle progresszív zene mellett, megállja a helyét olyan stílusokban is, mint a saját nevén futó csapat melodic-death vonala, vagy akár a Winter Rose-os glam témák. Számomra egyértelműen az új album legjobb pillanata LaBrie „visszatérése” volt.
Szintén szokatlan volt a lemezt hallgatva, hogy a dalok átlag hosszúsága, alig 5-6 perc, és azért ez egy Dream Theaternél nagyon furcsa. Persze azért megbújik a lemezen egy 22 perces eposz is, ami szerintem messze az album legjobb dala. Ott érzem igazán, hogy megint olyat kaptam az arcomba, amit csak és kizárólag ők tudnak. Nem volt, nincs, és valószínűleg nem is lesz más olyan zenekar, aki ennyire profin, és összetetten képes lenne dalt írni. Akik a régi Dream korongokat preferálják, mindenképpen az Illumination Theory-val kezdjék az album hallgatását. Tökéletes kedvcsináló.
Újabb DT eposz született tehát, amin hónapokat, éveket fognak rágódni, és vitatkozni a kritikusok, rajongók, hogy jó e vagy sem. De ettől ez még Dream, ettől ez még mindig vérprofi munka, és szerethető. Lesznek olyan emberek, akiknek tuti nem fog tetszeni, de sok olyan is lesz, aki ezzel az albummal fogja megkedvelni őket. Így vagy ez rendjén. Szerintem egy erős korongot kaptunk, de mint az összes albumukat, ezt is többször kell meghallgatni ahhoz, hogy minden egyes apró kis infó a zenéből átjöjjön. Na igen, mert van ami állandó: Sose lehet egy DT korongról egy hallgatás után dönteni, mert akárhányszor pörgeted vissza, mindig lesz benne valami új, ami eddig mintha ott sem lett volna. Ezért Ők számomra még mindig a földkerekség legjobb zenekara.
Szokásunk ugye értékelést adni a lemezekről, persze itt is megteszem ezt, de kétféleképpen, mert csak így lehet. Ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyit ér ez a lemez, más zenekarok albumaihoz hasonlítva, akkor 10/10. DT mércével nézve nekem egyelőre 6/10. Átlagban egy erős 8-as.
A teljes lemez szeptember 24-én érkezik a boltok polcaira, addig aki nem tette meghallgathatja a Lángoló Gitárok oldalán.
