Aki nem volt ott, az bizony bánhatja… A zene történelem legnagyobb show-ját hozta el nekünk tegnap Roger Waters. Az 1979-es klasszikus Pink Floyd album, a The Wall aréna turnéjára, minden eddiginél monumentálisabb színpadképpel, fény- és hangtechnikával készült a veterán zenész, aki hatvanas éveinek végéré inkább hasonlít Richard Gere-re mint egykori önmagára.
Lehet azzal vádolni Waters-t, hogy ő maga is annak a kapitalizmusnak az áldozatává vált, ami ellen folytatott harc egyik legjobb példája maga a „Fal” lemez,(hisz a jegyárak nem igazán a hazai pénztárcáknak voltak kitalálva) de kit érdekel, ha egyszer ilyen jó koncert- és színházélményt kapunk cserébe. Volt itt minden, ami szemnek és fülnek ingere. Majd 2000 négyzetméteres folyamatosan épülő fal, drótkötélen zuhanó vadászrepülő, óriás repkedő vaddisznó, AK-47-essel lövöldöző Roger bácsi és persze az elmaradhatatlan vetítés, ami folyamatosan változtatta a fal külsejét.
A vetítés egyébként elengedhetetlen kelléke a „Fal” show-nak. Minden zenekarnál megvan az az elem, ami még kifejezőbbé teszi a dalokat, még jobban átélhetővé teszi az előadást, itt ez az. Kellenek a képek, a kis filmek, az animációs játékok, hogy teljesen átérezzük a Fal mondanivalóját, azt a mondanivalót, ami a megjelenés óta aktuális. Egy olyan társadalomkritika ez, ami a kapitalista világ hatását mutatja be az emberi érzelmekre. Pink a „főhős” csak egy kellék, akinek a sorsa átérezhető mindenki számára kortól és nemtől függetlenül. Hiába 35 éves darabról beszélünk, a lényeg nem változott csak a hely és az idő. Annyira, aktualizált szerzeményről beszélünk, hogy Watersnek még a magyar kormánynak is sikerült beszólnia, mikor is a Mother című dalban, a „Should I trust the government?” kérdésre, a falon megjelent a „Kurvára nem” válasz. ( Nyilván ezt minden országban eljátsszák az adott nyelven, de hát nálunk ugye az ilyennek mindig különleges jelentése van)
Még egy dolog, amit ki kell emelni mindenképpen (és ez a legjellemzőbb az élő Floyd showk-ra), hogy a hangzás tökéletes volt. Nincs még egy zenekar, aki ilyen szinten, ilyen igényesen ki tudja hangosítani a bulijait. A Stadion szerte felállított hangfalak, mindegyike más-más témát játszott, de mégsem nyomta el egyik sem a másikat. Akárkivel beszéltem, mindenki azt nyilatkozta, hogy bárhol is voltál a nézőtéren, ugyanolyan tökéletes hangzás volt mindenhol. A bejátszott helikopter, és vadászgép effektek, úgy hatottak ránk, mintha tényleg közeledne egy armadányi gép és mindjárt szétlövik az egész helyet. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden bandának, aki ilyen nagy helyeken lép fel, így kéne hangosítania, hisz ez rengeteg idő és pénz, de azért legyünk egy kicsit igényesebbek és tanuljunk Roger Waters-től és a Pink Floyd-tól, ha mást nem is ezt mindenképp.
A 29 dalosra bővített koncert egyébként két kb. egyórás részből állt, közötte egy bő húszperces szünettel, amit bevallom nem tudtam hova tenni, mert egy kicsit kizökkentett abból a hangulatból, amibe addig kerültem. A koncert pontban negyed kilenckor (ahogy meghirdették) elkezdődött. Az első igazán nagy sikert az „Another Brick in the Wall” első-második része keltette, ahol az SOS gyermekfalú 15 árvája énekelhetett a több tízezres tömegnek a színpadon. A Mother című dal előtt Waters magyarul köszönte meg a gyerekeknek a segítséget, és ajánlotta ezeket a dalokat a kapitalizmus elleni küzdelemnek. ( Egész ügyesen törte a nyelvünket be kell vallani, alább lecsekkolhatjátok J )
A „Good Bye Cruel World” végére aztán végleg bezárult a fal, mi pedig mehettünk feltölteni kiürült sörös poharainkat. A szünet után a „Hey You”-t úgy adták elő, hogy végig csak a falat nézhettük, miközben a zenészek valahol mögötte játszottak. Az „Is There Anybody Out There” alatt Roger megjelent a fal előtt, majd innentől kezdve végig ott is maradt, míg végül a „ Show Must Go On”-ra egy fél zenekar is csatlakozott mellé, valami titkos falon keresztül történő teleportálás segítségével.
De ne siessünk ennyire előre, hiszen ez előtt a dal előtt, felhangzott a rock-történelem második legszebb dala, (a Led Zeppelin- Stairway To heaven-je után) a Comfortably Numb. Bevallom őszintén, erre a bő hét percre becsuktam a szemem, és nem is néztem mi folyik a színpadon illetve az előtte álló falon. Csak a zenét engedtem, be és a vele együtt áradó érzéseket. Aki teheti, hallgassa meg ezt a dalt otthon sötétben, minden zajt és fényt kizárva. Felemelő érzés. ( sőt nézzétek meg a tegnapi koncert verziót is.: )
Sajnos mit minden jónak, egyszer ennek is vége lett. A „The Trial” végén látványosan lerombolták a falat, majd az „Outside The Wall” alatt a zenészek is elbúcsúztak, én pedig több tízezer társammal egyetemben elindultam haza és azon gondolkoztam, vajon láttam e már ilyet?…
… Nem még soha.. nem csak egy koncert volt, ez volt A KONCERT. A zene, a színház és a fények tökéletes találkozása. Valami olyan, amit nem lehet szavakkal leírni, és hiába is pazarolnék itt rá még ezer meg ezer karaktert, csak az érezheti át igazán, aki ott volt. Nem a kedvenc zenekarom a Pink Floyd, sőt sok banda van előttük a sorban, több mint ezer koncerten voltam már életemben, és rengeteg nagyágyút-világsztárt láttam, de ilyen élményben soha nem volt még részem. Ez a zene, ez az előadásmód, a könnyűzene csúcsa, és nem csak épphogy kategória, hanem toronymagasan ver mindenkit mögötte.
Vannak jó zenekarok, vannak kiváló zenekarok, vannak felfoghatatlanul profi zenekarok, és van a Floyd, illetve jelenesetben Roger Waters, aki annak az életébe is csempészet kétórányi örömöt tegnap, aki esetleg nem is akart kimenni, csak vitték a szüleik, vagy a barátaik. Háromgenerációnyi ember jött ki tegnap úgy a Puskás Ferenc Stadionból, hogy kereste az állát, és még keresni is fogja egy darabig. Aki lemaradt, az sajnos egy nagyon nagy élményt mulasztott el az életéből, hisz most láthattuk utoljára ezt a show-t.
A Fal leomlott, egy korszak lezárult, Nincs többé Pink Floyd, nincs többé a fal, de az élmény örök, és felülmúlhatatlan.
