A régi vágású zenerajongók többsége a ’80-as évekre esküszik, de több millió ember a ’90-es évek zenei világát sírja vissza. Pedig akkor már haldoklott a glam, az utolsókat rúgta a thrash metal és a tradicionális heavy bandák is vegetáltak. A kialakult helyzet okozója pedig nem volt más, mint a feltörekvő grunge stílus. Seattle környékén gombamód szaporodtak az olyan bandák, akik a Nirvana, Alice In Chains, Soundgarden és hasonszőrű zenekarok nyomdokaiba szerettek volna lépni. A siker egyik adaléka, hogy a Pearl Jam koncertjére, a 19 ezer ember befogadására alkalmas Denver-beli bulira 13 perc (!!!) alatt fogyott el az összes jegy. Durva, nem? Ebben a zenei közegben nagy merészségnek számított durva melódiákat játszani. Az egyéni hangulatú doom/death csapatból gótikus hatású metal bandává lett brit Paradise Lost mégis szembeúszott az árral. Igaz, a Draconian Times lemeznek már volt egy „előhírnöke”, mégpedig a zenekar 1993-as keltezésű korongja, az Icon. A rosszmájúak a zenészek fejéhez is vágták, hogy a Draconian Times nem más, mint az Icon leegyszerűsített folytatása.
Pedig ez az album a dark/gót metal egyik csúcsalkotása. Mesterműveket, teljesen egyedi dalokat komponáltak, amely során a mai napig ez a Paradise Lost legkiforrottabb, legkerekebb nagylemeze. A dalok ugyanúgy letaglózták a hagyományosabb metal rajongókat, mint a sötétség urait/úrhölgyeit. Ezen a korongon a billentyűs hangszerek már nem szimpla mellékszereplők, hanem a monumentális dalok alappillérei. Az más lapra tartozik, hogy a zenekar a későbbi években túlontúl előrehelyezte a szintit, ennek hatására pedig rajongók ezrei fordultak el tőlük. Persze, az már egy másik történet. Ráadásul a maga nemében a Host, illetve a Believe In Nothing címmel megjelenő lemezeik is a saját zenei közegükben kiválónak mondhatóak. A Draconian Times abban az időben úgy kellett a metal híveinek, mint egy falat kenyér, a banda pedig az európai metal színtér ura lett. Azt ne kérdezzétek tőlem, hogy ez a siker miért nem tartott sokáig, hiszen én a banda mások által sárba tiport lemezeit is imádom, de tény, hogy az éles zenei stílusváltás nem tett jót nekik. Ezzel kapcsolatosan a Gyöngyvér gitárosát, Mazán Attilát idézném, aki egy korábbi beszélgetésünk során kijelentette, hogy a Host és a Believe In Nothing lemezek is simán beférnének a KlasszikuShock műsorába, persze csak úgy, ha az előadó nem a Paradise Lost lenne. Szerdán 17 órától mindenesetre nem tesszük próbára a tűrőképességeiteket, így minden idők legsikeresebb gótikus lemezét mutatjuk be Nektek!
