Gyermekkori álmom várt valóra, mikor tavasszal kiderült, hogy a Sziget-fesztivál egyik fő fellépője az idén negyven éves Judas Priest lesz. Ez az egy zenekar maradt, akit még mindenképpen meg kellett néznem ahhoz, hogy azt mondhassam, most már mindenkit láttam, akit lehetett, és akik igazán fontosak számomra, már nyugodtan meghalhatok. Egyetlen egy dolog adott okot az aggodalomra, mégpedig, hogy a Sziget nem arról híres, hogy 70-80 percnél több játékidőt adnak a bandáknak.Szerencsére, mikor megláttam a végleges időbeosztást, minden kételyem elszállt, hisz a koncert kezdési időpontja 20:30-ra volt meghirdetve, a vége pedig 23:00-ra, úgyhogy minden adott volt egy igazán emlékezetes bulira, de erről majd egy picit később.
Mikor megérkeztem a fesztivál területére, gondoltam, kicsit körül nézek, mi változott az elmúlt két év alatt, mióta nem voltam kint. Lényegében semmi, ugyanaz a látkép fogadja az érkezőket: ételes-italos standok, különböző szórakozási lehetőségek, itt is-ott is egy egy zenei sátor, több tízezres tömeg és természetesen fergeteges hangulat. Pont, mikor a Pop-rock nagy színpad elé értem, kezdett bele koncertjébe a Joel Madden vezette amerikai punk-rock legenda, a Good Charlotte. Pár szám erejéig hallgattam is őket, de miután az első tíz percben eljátszották az összes olyan dalt, amit ismertem tőlük, tovább indultam, hogy felkeressem a most először létrehozott Rock-metál nagy színpadot, ahol az este folyamán többek közt majd a Priest is fellép. Alig két perc séta után meg is érkeztem a tisztáshoz, ahol felállították ezt az új, több száz négyzetméteres színpadot. Mikor oda értem, épp a Lord zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt. Nem sok újat tudok róluk mondani, legalább egy tucatszor láttam már őket, most is ugyanazokat a számokat adták elő, ugyanabban a sorrendben, mint egy héttel ezelőtt a Fezenen, annyi különbséggel, hogy most kevesebben voltak. Természetesen a közönség élvezte a koncertet, énekeltek, ugráltak, skandálták az együttes nevét, amiért persze Pohl Mihály és Gidófalvy Attila nem győzött minden szám közt hálálkodni.
Koncert végén ahelyett, hogy kiürült volna a nézőtér és mindenki elment volna sörért, egyre több ember érkezett a színpad elé, nem hiába, hisz nem sokkal később a német speed/power metállegenda, a Helloween kezdett bele koncertjébe. Mivel nekik még fesztivál korlátok közt kellett játszani, azaz alig 80 perc állt rendelkezésükre, nem csoda, hogy kizárólag a nagy slágereikre és a közönségénekeltetésre építették a koncertet, ezt egyedül a Dani Loeble által előadott dob szóló törte meg. Itt jegyezném meg, hogy egy ilyen stílusú zenekarnál kicsit feleslegesnek érzem a négy lábdobot, főleg úgy, hogy ebből kettő az egész koncert alatt meg sem szólalt. Csalódásként éltem meg a koncert befejezését, mert a ráadásban előadott I want out című dal végén Andreas Deris énekes vagy tíz percig beszélt a közönséghez, és kiabáltatta velük, hogy I want out, ahelyett, hogy még egy számot eljátszottak volna. Így történhetett meg, hogy az egyik legnagyobbnak számító Helloween klasszikus, az If I Could Fly kimaradt. Ezt leszámítva jó koncert volt, amit kb. ötezer lelkes rajongó tombolt végig.
Eljött a pillanat, amire nagyon régen vártam, pár percen belül kezdetét veszi a Judas Priest koncert. A színpadi szerelések egy nagy Epitaph feliratú függöny mögött zajlottak (Epitaph World Tour néven zajlik a zenekar mostani turnésorozata), hogy a tömeg még véletlenül se láthassa előre, milyen hatalmas látványelemekkel is érkezik hozzánk a Priest. Fél 9 után pár perccel már több tízezres tömeg várta izgatottan az intro kezdetét, amit nem sokára meg is kaptak. Tizenéves kissrácok és hatvanpluszos nagypapák egyszerre lendítették magasba karjaikat, mikor az első gitárdallamok megszólaltak. A függöny lehullott és megjelent a színpadon minden idők legnagyobb metál zenekara. Igen, Ők azok, nem túlzás róluk ezt állítani, hiszen nincsen olyan magára valamit is adó rocker, aki ne tudná kik ők, ne tudná velük énekelni leghíresebb dalaikat, továbbá nincs olyan zenekar sem az elmúlt húsz-harminc évből, akik ne említenék meg őket a mentoraik közt. Rögtön az első pár szám alatt kiderült, mivel is készült nekünk a zenekar, ami a látványt illeti. Füstgépek, pirotechnika, lézer show, folyamatosan változó háttér, óriás kivetítő, láncokba burkolt színpadi díszek és különleges dobemelvény. A hangulat egyre csak fokozódott, ahogy sorra jöttek a legnagyobb slágerek, a zenészek láthatólag élvezték a show, sőt, a máskor rendszerint szűkszavú Rob Halford is dicsérte a közönséget. Számomra a koncert első csúcspontja a Diamonds and Rust volt. Olyan átéléssel adták elő ezt a gyönyörű lírai dallamot, hogy attól a legkeményebb férfiaknak is kicsordult a könny a szeméből. Halford hangja még így hatvan évesen is tökéletesen szólt, nem voltak ugyan az általa híressé vált sikoltozások, de mégis minden dalba bele tudott valami olyan pluszt tenni, amit csak Ő tud. Persze, mikor már azt hittem, hogy egyáltalán nem fog „Halford-i magasságokban” énekelni, rögtön rám is cáfolt, nagy szerencse, hogy nem voltak üveg díszletek a színpadon, biztos betörte volna a hangjával. Nem sokkal ezután a Night Crawler zúzdája mindenkiből kiűzte a maradék kis józanságot, olyan irdatlan tombolás kezdődött a nézőtéren, amihez nekem sosem volt még szerencsém koncerten, pedig nem egy hatalmas bulin voltam már. Innentől nyoma sem volt több lírai dalnak, sorra jöttek a tempósabbnál tempósabb dalok, mígnem elérkeztünk ahhoz a dalhoz, amit minden rocker kívülről fúj a földön. „Breaking the what?” kérdezte Halford. „LAW”, üvöltötte a tömeg, majd belekezdtek minden idők legismertebb gitár témájába. Olyan hangosan énekelt a tömeg, hogy csak a dal végén vettem észre, hogy Halford egyetlen egy hangot sem énekel a dalból. Hagyta a közönséget végig énekelni. Mielőtt lecsillapodhattak volna a kedélyek, egy rövid dobszóló után beindult a Painkiller gyilkos zúzdája, itt már én magam sem tudtam, mennyi az idő, hol vagyok, de őszintén, már nem is érdekelt. Viszont amilyen hamar belejöttem a tombolásba, olyan hamar abba is kellett hagynom, hisz a koncertnek vége lett, legalább is a rendes részének. Jöttek a ráadások. Háromszor is visszatapsoltuk a zenekart. Nem maradhatott el Halford szokásos motoron begurulása sem, sőt, a végén még egy magyar zászlót is magára terített. Mielőtt azonban véget ért volna az est, olyan közönség-énekeltetést rendezett a zenekar, amihez foghatót soha életemben nem láttam senkitől. Egyik ismerősöm koncert után mondta, hogy a Pop-rock nagy színpadon is hallottak minket énekelni, mikor ott épp nem szólt semmi. A Living After Midnight zárta az estét, a közönség eufórikus állapotban indult el némi frissítőért, még órákkal később is a koncert volt a téma minden asztalnál, amerre jártam. Sajnáltam, hogy a búcsúturnén nem K. K. Downing alapító gitáros játszott a Priestben, de a fiatal és rettentően sok bizonyítási vággyal átfűtött Richie Faulkner is tökéletesen megállta a helyét. A zenekar egyetlen tagja sem tudott hibázni, pedig Richie-t kivéve mindannyian már hatvan közelében vagy azontúl vannak. Olyan koncert volt ez, amit soha senki nem fog elfeledni, aki jelen lehetett. A Judas Priest bebizonyította, miért is ők Minden Idők Legnagyobb Metál Zenekara. Köszönöm ezt az estét.
Dallista:
01. Rapid Fire
02. Metal Gods
03. Heading Out To The Highway
04. Judas Rising
05. Starbreaker
06. Victim Of Changes
07. Never Satisfied
08. Diamonds And Rust
09. Prophecy
10. Night Crawler
11. Turbo Lover
12. Beyond The Realms Of Death
13. The Sentinel
14. Blood Red Skies
15. The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown)
16. Breaking The Law
17. Painkiller
18. The Hellion / Electric Eye
19. Hell Bent For Leather
20. You’ve Got Another Thing Comin’
21. Living After Midnight
