Kevés zenekar képes átvészelni egy énekes cserét. Az esetek többségében nem jól sül el, ha a frontembert kell pótolni. A kevés kivételek egyike a Faith No More, ahol a színes bőrű Chuck Mosely helyét Mike Patton vette át. A banda pedig a már vele készült The Real Thing albummal lázba hozta a világot. 1989-től, a világ összes táján hihetetlen Faith No More láz söpört végig. Az addig szinte ismeretlennek számító gárda olyan zenét produkált, amely zenei stílustól függetlenül mindenkit levett a lábáról. Tették ezt úgy, hogy sutba dobva a jól bevált „írjunk fülbemászó dallamokat” elvet, helyette nagyrészt elvont, már-már depis hangulatot árasztó, ugyanakkor szinte humorba illő megoldásokkal színesített muzsikát toltak a hallójáratainkba. Arról nem beszélve, hogy a kemény metal zenét kiváló funky elemekkel vegyítették. Ezzel elérték, hogy az ő hatásukra fiatal zenekarok tucatjai alkalmaztak funky betéteket.

Persze hőseink mit sem utáltak jobban, mint a zenei beskatulyázást. Hócsukájuk tele volt a rájuk akasztott funk metal jelzővel. Miután jól megturnéztatták a The Real Thing korongot, összedugták kobakjaikat, hogy valami egész más zenét, de rájuk mégis egyértelműen utaló muzsikát produkáljanak. Így született meg az Angel Dust album! Nem mondom, hogy jobb lett, mint az elődje volt, de a zenészeknek nem is volt céljuk saját maguk felülmúlása. Ezen a lemezen csúcsosodott , finomodott ki a Faith No More harmónia. A dalok elképesztő változatosságot mutatnak. Zeneileg ennyire sokrétű lemezt még életemben nem hallottam, pedig elhihetitek, hogy megfordult már pár korong a lejátszó készülékemben. Milliószor játszhatod le, akkor is képes újdonsággal szolgálni az Angel Dust. Kiszámíthatatlanul követik egymást a hangszerelési megoldások, de ettől az összhatás még nem nevezhető progresszívnek. Akit vonz a furcsaság, és rajong a szokatlan ám művészies rockzenéért, az fülelje szerdán a 17 órakor kezdődő KlasszikuShock műsorát!