Ugyan sosem voltam egy nagy válogatáslemez-rajongó, mégis birtokomban vannak olyan korongok, melyeket a mai napig örömmel pörgetek. Ilyen például az egykori HammerWorld Magazin által szerkesztett „Let The Hammer Fall” válogatás 26-os, illetve a 38-as anyaga. Számomra azért is különleges a fenti két lemez, mert általuk ismertem meg aktuális koncertbeszámolónk két zenekarát, az amerikai Nevermore-t, és a svéd Wolfot.
Az eredeti felállás két stabil alapköve Jeff Loomis gitáros és Van Williams dobos merésznek tűnő küldetésre szánták magukat, és felélesztették hamvaiból a Nevermore-t. E ponton jogosan merülhet fel a kérdés: miképp lehet színpadra vinni egy olyan produkciót, melynek élén a metal szcéna egyik legegyedibb frontembere állt? A Warrel Dane 2017-ben bekövetkezett halála után keletkező űrt szinte lehetetlennek tűnt betölteni, hiszen Dane ikonikus, szinte feszült, vészjósló hangulatot idéző orgánuma kvázi páratlannak is nevezhető a stílusban, mindazonáltal Berzan Önen érkezésével a Nevermore – szerény véleményem szerint – abszolút méltó utódra lelt.
Az estét egyébként az 1995 óta működő Wolf nyitotta. A svéd heavy metalos fenegyerekek hangzásban sajnos meglehetősen vérszegény, ám hangulatban annál erősebb bulit adtak. Klasszikus, modernkedést mellőző heavy metal volt ez NWOBHM-ra hajazó, néha amolyan nyersebb power elemekkel operáló riffekkel, ikergitárokkal, enyhe túlzással himnikusnak mondható refrénekkel. Kicsit olyan érzést keltettek bennem a srácok, mintha (pozitív értelemben) még mindig 1985-öt írnánk. A cirka 45 perces szett alatt a közönség ugyan még csak gyülekezett, a Wolf teljesen profi módon darálta a műsort, és tökéletesen előkészítették a terepet az este főszereplőinek.
//(n)Evermore//
Warrel Dane halála és a zenekar hosszan tartó hiátusa óta kérdéses volt a “hogyantovább”, azonban kezdeti kétségeim hamar elillantak, már csak azért is, mert az egész koncertről lerítt, hogy Jeff Loomis és Van Williams a Nevermore/Warrell Dane örökséget szeretné továbbvinni a lehető legméltóbb módon, mindenféle ego-harc nélkül, csak a zenekaron belüli tisztelet és alázatosság fényében.
A török frontember Berzan Önen, aki egyébként lehetne Tom Araya és Chuck Billy eltitkolt kisöccse, ugyan komoly felelősséget vett magára, de elképesztő színpadi rátermettséggel és hangi képességével hűen idézi elődjét, mindezt úgy, hogy nem próbált Dane-klónná válni. Megidézte a karakteres Nevermore-os hajlításokat, a fájdalmas, de érzelemmel teli dallamokat, ugyanakkor hagyott helyet a saját személyiségének is. Ez lehet talán a legfontosabb motívum, mely átjárta a Barba Negrát ezen az éjjelen. 
Jeff Loomis technikai tudása még most is az egekben. Könnyeden és precízen hozza legendás témáit. Minden lepengetett hangnak helye volt, minden szóló építkezett, és egyszer sem érezte az ember azt, hogy csak öncélú virtuózkodást hall. Pedig értelemszerűen bármikor megtehetné.
Loomis mester mellett Jack Cattoi ritmusgitáros is tökéletesen hozta az elvárt szintet, mint ahogy a basszusgitáros Semir Özerkan is. Van Williams dobolása ugyanolyan feszes és energikus maradt, mint régen, a zenekar pedig összességében meglepően összeszokottnak tűnt ahhoz képest, hogy ez még mindig egy viszonylag friss felállás.
A műsor a klasszikusabb lemezekre épült, leginkább A Dead Heart In A Dead World és a This Godless Endeavor dalai domináltak, mint pl.: a “The Heart Collector, “Narcosynthesis”, “Inside Four Walls”, “Engines Of Hate”, “My Acid Words”, “Sentient 6”, de előkerültek egyéb klasszikusok is, mint pl.: az “Enemies Of Reality” vagy a nyitó “Beyond Within”. Nekem az est fénypontja a “Final Product” volt, már csak az nosztalgiafaktor miatt is.
Ezek a szerzemények egyszerűen nem öregszenek. A technikás riffek, a sötét dallamok ma is megállják helyüket. A koncert végére pedig maradt egy érzés: ez bizony remek buli volt. A Nevermore jött, győzött és meggyőzött.
Hatalmas köszönet a Concerto csapatának a koncertért.
Fotók: Pásztor Csaba
További NEVERMORE képek IDE KATTINTVA, WOLF képek pedig ITT érhetőek el.
