Fender Strato, Marshall-hegyek, virtuozitás, Ferrari, Rolex. Mi a közös? Yngwie Malmsteen. Szólókarrierjének 40. évfordulója alkalmából, a svéd gitármágus újfent tiszteletét tette kishazánkban. A hangversenynek helyszínt adó MOMkult habár nem kifejezetten a rock/metal színtér bejáratott koncerthelyei közé tartozik, adekvát választásnak bizonyult, tükrözvén a Mester által fémjelzett neoklasszikus hangulatot.
Ha nem itt, akkor tuti egy kastélyban vagy egy várban tudtam volna még elképzelni az eseményt. A tavalyi hangversenyen sajnos nem tudtam részt venni, sőt ami azt illeti, sosem volt még alkalmam élőben látni a zsáner egyik legkiemelkedőbb csatabárdosát, szóval végre bekarcolhatok egy újabb pipát a koncertes bakancslistán. Yngwie Malmsteen munkássága szinte megkerülhetetlen rajongói és zenészi körökben egyaránt. A tény, hogy ötvözte a klasszikus zene, főképp a barokk művészeti korszak stílusjegyeit a hard rock/heavy metal vehemens, színtiszta energiájával, lehetővé tett egy konkrét, akkoriban frissnek számító zenei műfaj, a neoklasszikus metal kibontakozását. Generációk sokaságát inspirálta és teszi ezt napjainkig is. A tavalyi koncertről vegyes véleményeket hallottam, emiatt bevallom, enyhe kétségek merültek fel bennem is, de ennek ellenére hatalmas érdeklődéssel vártam a koncertet.
Kapunyitás előtt pár perccel már egész komoly sor kerekedett, de még mielőtt besoroltunk volna, hirtelen hangbeállás kiszűrődő zaját hallottuk, ezért kötelességünknek éreztük az épület hátsó részéhez battyogni, és kideríteni, hogy vajon a Mestert vagy a tán már nyugodtabb munkaórákat is megélt technikusát halljuk-e. (Erre még visszatérek) Ez biztos, hogy a Mester volt, állapítottuk meg, majd visszamentünk, beálltunk sorba.
Szokásos koncert előtti körülnézés, merch pult-mustra, hidratálás, majd bevonultunk a MOMkult „dühöngőjébe”. A színpadon Marshall fejek, ládák egymásra pakolva, kisebb erődítményt képezve. Az igazat megvallva, erre is számítottam. Nincs Malmsteen koncert erősítőhegyek nélkül.
A ceremóniát az amerikai Rivetskull négyesfogata nyitotta. Sosem hallottam róluk korábban, bár a név alapján szinte meg voltam győződve, hogy klasszikus, „old-school” heavy metalt fogunk kapni az arcunkba. Úgy érzem, nem lőttem mellé. A Chad McMurray énekes által vezetett horda egyaránt merít a US heavy power világából, illetve a brit és német alapokból is. A bulit figyelve nekem néha a Judas Priest ugrott be, máskor a Primal Fear, vagy minimálisan a Virgin Steele, mindez jóval egy vérszegényebb hangzás és dallamvilág keretein belül. Feltételezhetően nem lehet könnyű dolga egy nyitóbandának, főleg, ha Yngwie Malmsteen előtt játszik, ám a Rivetskull tulajdonképpen korrektül helytállt, illetve külön kiemelném Johnny Massey basszusgitáros lankadatlan lelkesedését és varacskos basszusgitárhangzását, és Chad McMurray frontembert, ugyanis az éneklés mellett a billentyűs feladatokat is ő látta el.
A körülbelül 40 perces szett után este 9 körül megébredt az erő, dörrent is a „Rising Force”. A Mester kiváló formában volt, ez egyből feltűnt. Látszott, hogy komfortosnak érzi a bulit. A hangzás már az elején is viszonylag élvezhető és érthető volt, bár a kiválótól távol állt. Panaszra azonban nem volt okom.
Nick Marino billentyűs/énekes stabilan hozta a magasabb, poweresebb énektémákat (pl: „Rising Force”, „You Don’t Remember, I’ll Never Forget”) amelyeket Emilio Martinez basszusgitáros is teljesen korrekt módon támogatott vokáljával, emellett maga a Mester is jócskán kivette a részét az éneklős/vokálozós dalokból (pl: „Seventh Sign”, „Fire & Ice”, „Like an Angel”, vagy a „Soldier”) de énekügyileg inkább a mélyebb, blues-osabb regiszterben mozgott.
Az idei turné fókuszpontja a 40 éven át összegyűlt tételekből válogatott „best of” repertoár. Gitárilag a fiktív zenei periódusos rendszer minden létező és nemlétező hangja le lett játszva. Főhősünk ennyi év után is elképesztően penget, illetve „showman”-nek se utolsó. Mindig jó látni azt az energiát, amit beletesz egy koncertbe. Volt itt minden: a megszokott irgalmatlan sebességű, és egyben precíz virgázástól a gitárdobáláson át, seggel és foggal pengetésig, és percenkénti pengetődobálásig bármi, amit el lehet képzelni.
Alapvetően ez a koncert, illetve valószínűleg minden Malmsteen koncert a Főhősről szól, minthogy magáról a zenekarról. Ezt a színpadkép (zenekar kvázi bepakolva a színpad bal oldalára) és a 60-70%-ban gitár-domináns, improvizációra alapozott repertoár is észrevehetően tükrözte („Trilogy Suite Op.5.”, „Badinerie”, „Black Star”, „Far Beyond The Sun”, „Into Valhalla” stb). A hangverseny első pár tétele korrektül lement, de a néhol leálló gitárcucc és a kisebb-nagyobb fura zajok hallatán hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, jelezvén hogy itt valami nem lesz rendben.
A krach végül a „Now Your Ships Are Burned” felénél ütött be. Senki nem tudta, mi történik, de hallhatóan valami komolyabb probléma akadt gitár/erősítő/elektronika terén. Ezen a ponton meg kell említsem a technikus srácot, aki a basszusgitáros Emilio Martinezzel karöltve próbálták „oltani a tüzet”, eközben Wyatt Cooper dobos és Nick Marino billentyűs próbáltak kihozni valamit a helyzetből egy párperces improvizációval. A „Far Beyond The Sun”-ra nagyjából helyreálltak a dolgok, de a nóta végére újfent kaotikus helyzet lett úrrá a színpadon. Ezen a ponton már szinte láttam magam előtt, hogy hősünk földhöz vágja a Fendert, és lefújja a bulit, de szerencsére próbálták menteni a menthetőt.
Ha a korábbi elakadást beleszámítom, nagyjából egy jó 40-50 perc telt el a „tűzoltással”. Nagyjából a „Seventh Sign”-ra megjavult a rendszer. A színpad mögött valószínűleg pattanásig feszültek az idegek, viszont ezt teljesen jól palástolták. Abszolút profi módon és energikusan zajlott a második felvonás is. Számomra a buli legemlékezetesebb pillanatai (nem, nem leállás) a Magnum Opus lemez nyitódalából, a Vengeance-ből eljátszott ikonikus részlet; a „Fire & Ice”; a „Seventh Sign” és a koncert végén elhangzó „You Don’t Remember, I’ll Never Forget”/”Black Star” opuszok voltak.
A fentebb leírt történések miatt vegyes érzésekkel távoztam a koncertről, de ennek ellenére nagyon örülök, hogy láthattam a Mestert akcióban.
A mielőbbi viszontlátásra!
