A legjobb indulattal sem mondhatnám, hogy a kamaszkorom volt életem legszebb időszaka. Rohadtul értelmetlennek láttam azért küzdeni, hogy a szép jövő reményében beintegrálódjak egy olyan társadalomba, amitől konkrétan a hányinger kerülget. Az a fajta szorongó metalos gyerek voltam, aki arra várt, hogy végre a világ képébe üvölthesse minden dühét, csak a megfelelő eszköz hiányzott hozzá. Aztán tizenhét éves koromban egy dobos haverom – aki mára a jazz, blues és pop színtéren komoly karriert futott be – a kezembe nyomta a kulcsot, amin ez a felirat szerepelt: Marilyn Manson – Antichrist Superstar
Marilyn Manson (születési nevén Brian Hugh Warner) a fekete bárány, aki dalokba szedte a kilencvenes évek egzisztenciális mocskát és tükröt tartott a “gyönyörű emberek” elé, akik persze nagyon nem akartak abba belenézni. Innentől adta magát a törekvés, hogy az említett dobos haverommal egy “Mansonista” zenekart alapítsunk (még a neve is megvolt: Middle finger technology) amiből nyilván nem lett semmi, de a későbbi alkotói énembe rendesen beépült ez a korszak.
Manson kreatív eszköztárral rajzolta át a nagy elődök által meghúzott shock-rock határvonalát egy korábban elképzelhetetlen mezsgyén, és a kilencvenes évek második felére a korszak vitathatatlanul legmegosztóbb jelenségévé nőtte ki magát. Hogy ez a karakter mennyire aktuális még ma is, arról most megbizonyosodhattunk a Budapest Park színpadán.
A sold-out címke már az esemény meghirdetésekor borítékolható volt, és az sem okozott különösebb meglepetést, hogy az összes már és még koncertre járó generáció képviselői felvonultak. Ráadásul pont a koncert napján droppolt egy igen erős videoklip is, amiből átjön, hogy emberünknek bőven van még keresnivalója a mainstream zenei világban. A kérdés részemről az volt, hogy az 57 éves Manson színpadi jelenléte mennyire maradt hiteles több, mint három évtizednyi sokkolás után is.
És a válasz: Emberünk pont olyan arányban újult meg és tartotta meg a gyökereit, amennyire az számára szükséges. Hogy ma, a nevét övező botrányok lecsengése után még sokkolónak számít-e? Nem hiszem. Egyrészt felesleges sokkolni, hisz a színpadon baromi magasan van az ingerküszöb. Másrészről egy Marylin Manson Show megtekintése a korai évekkel ellentétben ma már az első sorokból is tisztán szórakozás, és nem önként vállalt veszély. Az androgün külső is inkább számít trendinek, mint megbotránkoztatónak, nemcsak a színpadon, de akár a sarki közértben is. A színpadon (vagy bárhol máshol) elkövetett bántalmazás (legyen az akár önmaga akár mások ellen) meg simán törlést eredményezne, és e tekintetben nem is olyan régen még erősen remegett a léc. Ugyanígy a közönség performance jellegű leköpdösése és visszaköpésre buzdítása sem lenne már túl hatékony eszköz, sőt a blaszfémián is legfeljebb Szikora Robi akadna ki, de idén még ő sem sápítozott, meg amúgy is ki a francot érdekelne, ha mégis ezt tenné?!
Mi marad ezek után? Egy, a lehető legbarátságosabb arcát megvillantó rock-ikon, egy kis hiányossággal best of jelzővel illethető 16 tételes slágercsokor, egy most már újra az életkorát meghazudtolóan energikus fellépés, ami már csak azért is figyelemreméltó, mert volt ő már igencsak rossz formában is. Persze nem maradhattak el a kötelezőnek számító kellékek és természetesen a professzionális zenei háttér, hisz bármennyire is a frontember viszi a vállán a produkciót, attól ez még egy zenekar, és nem is akármilyen.
Maga a koncertélmény egy kisebb időutazás volt, és piszkosul jól esett felszabadultan üvölteni sokadmagammal az Angel With the Scabbed Wings, This Is the New Shit, The Nobodies és leginkább a The Beautiful People szövegét.
Hogy mi hiányzott? Furcsa, hogy kimaradt például az ikonikus korszakot leginkább fémjelző zárótétel Antichrist Superstar (From Dead To The World), a Get Your Gun, a Rock is Dead, vagy személyes kedvencem, a Lunchbox (vagy úgy konkrétan bármi a debütáló Portrait of an American Family albumról).
Bakancslistás este volt ez, és bár tanúbizonyságot nyert, hogy Mr. Brian Hugh Warner korántsem maga az Antikrisztus, de attól még továbbra is szupersztár.
