Utólag is elnézést kérek a megkésett beszámolóért, szükségem volt pár napra, hogy felfogjam, mégis minek voltunk szem és fültanúi az MVM Dome-ban megrendezett metalcore hangversenyen.
Itt aztán minden volt a Bon Jovi skandálástól a hegedűslányokon meg táncosokon át a rammsteini pirotechnikáig, meg pörgő dobszerkóig, mindezt egy jókora adag disztopikus scifi-hangulatot keltő vizuális narratívára építve.
Ausztrália kedvenc szörfös srácai hosszú utat tettek meg hosszú idő alatt, a legrandomabb „csináld magad” jellegű koncertektől egészen a stadionokig.
Fennállásuk 20. évfordulója adott okot erre a turnésorozatra, mely végre kapott magyarországi állomást is.
Én legutóbb 2017-ben láttam őket az egykori Barba Negra Track színpadán, emlékeim szerint azóta nem jártak nálunk a byron bay-i fenegyerekek.
A bemelegítő bulit a szintén ausztrál The Amity Affliction biztosította. Én nem kifejezetten voltam képben a bandával, a nevüket hallottam korábban, de számomra valahogy mindig periférián kívül maradt a post-hardcore-ban utazó, mára nem kevés tagcserén átesett banda.
Így, hogy nem annyira voltam tisztában a srácok munkásságával, nem volt semmiféle prekoncepcióm, elvárásom a koncerttel kapcsolatban, de cserébe egy lényegre törő, direkt, energikus szettet hoztak, ami még így ismeretlenül is könnyen befogadható, legalább is számomra.
A hangzás itt még nem ütött akkorát, mint a további koncerteken, ellenben teljesen élvezhető, jól kivehető volt. Buli közben írtam is magamnak egy emlékeztetőt, hogy mindenképp hallgassam majd meg őket tüzetesebben is.
A „Pittsburgh” nyitódal keserédes hangulata alapján úgy sejtettem, ez a zenekar se a bárányfelhőkről meg a szép kék égről fog dalolni.
Így legyen ötösöm a lottón. A srácok inkább a sötétebb, depresszív témákat firtatják, ám ez a zsáner velejárója és szerintem hatásosan adják át ezt a keserédes hangulatot, illetve okosan kombinálják az úthenger riffeket a dallamosabb témákkal.
Ennek tudatában nekem az „All That I Remember” ütött a legnagyobbat, illetve a „Death’s Hand”, illetve az „I See Dead People” is jót gurult.
Habár az előzenekari pozíció nem törvényszerűen leányálom egy zenekar számára, teljesen korrekt, méltó kezdést kapott az esemény.
Átszerelés alatt egy gyors kör a Dome-ban, merch pult csekkolás, italszerzés, mire kettőt pislogtam, bele is kezdett a pokol kénköves krátereiben, jobban mondva szintén Ausztráliában fogant Thy Art Is Murder.
A Parkway-es srácokkal címeres puszipajtás, lassan húszéves Thy Art Is Murder a deathcore egyik koronázatlan királya, noha zeneileg szerintem sokkal inkább a gonoszabb oldalon állnak, remekül illik a Parkway közegbe. Ami azt illeti, nem ez az első alkalom, hogy együtt nyomulnak. Itthon is láthattuk őket közös turnén, 2016-ban a régi Barbában (az Architects-szel kiegészülve), ami egyébként életem egyik legemlékezetesebb koncertélménye volt.
Gyakran előkerül a téma, miszerint a Thy Art már csak önmaga árnyéka, nem a régi, nem jó, elvesztette a tökösségét, mióta CJ kikerült stb.
Megértem a fájdalmat és a csalódottságot, CJ távozása valóban hagyott némi űrt, viszont én úgy érzem, a 2023-as Godlike lemezen debütáló Tyler Miller is viszonylag magasra tette a lécet, és méltó utódjaként üvölti a Thy Art himnuszokat.
Ha már himnusz, a „Death Squad Anthem”, „Keres”, „Slaves Beyond Death”, „Puppet Master” dalok igen durvát szóltak, de voltaképp ez úgy az egész koncertre igaz. Túl sok játékidejük nem volt, szóval nyomták, ami a csövön kifér.
A vaskos hangzás mellett ki kell emeljem a fényjátékot is, ami a bandától már megszokott módon, ezúttal is az égő poklot idézte, rendkívüli hangulattal megtoldva ezt az infernális kirándulást.
A hangzás itt már érezhetően a seggberúgós kategória felé közelített, amit nagyon üdvözöltem, mert ezekhez az undorító, péklapáttal fejbesuhintó riffekhez szimplán kötelező a koherens megszólalás.
Összegezve: Thy Art koncerten az életedért küszködsz, és buli végén, amikor már csak a szentlélek tartja össze a testedet, rájössz, hogy „Ja, hát ez k***a jó volt!”.
Egy dolgot nem bírtam megemészteni…kihagyták az egyik alapvetés dalukat, a „Reign Of Darkness”-t. Na nem baj, valahogy túlteszem magam rajta.
És hát elérkezett a nagy pillanat. Byron Bay gyermekei végre újra itt. Érdekes látni, mekkora íve van annak a bizonyos pályának -akár szakmailag, akár az emberi oldalról megközelítve – amit ennyi év alatt bejártak, elég, ha csak az Atlas lemeznél kezdődő és az Ire lemezzel már majdhogynem végérvényű stílusváltást nézzük.
Emiatt egyébként nem kevés rajongó lett úgy vele, hogy inkább hátralép kettőt.
Én speciel azok táborát erősítem, akik beérezték ezt a csúnyán szólva „modernkori Bon Jovi feeling-et”, főleg a korábban említett Atlas, Ire, vagy a Reverence albumok révén, mindazonáltal be kell valljam, a legutóbbi, 2022-ben kiderült Darker Still albumnál már magam sem voltam túlságosan lelkes a sokadik, önismétlésbe fulladó tétel után.
Ettől függetlenül szerintem a srácok mainstream-be való átcsúszása nem akkora blaszfémia, mint amekkorának elkönyvelik páran. Bevált recept alapján dolgoznak, viszont ez nem feltétlenül gond, főleg, ha koncert kontextusában vizsgálom a dolgot, és ezen a ponton ki merem jelenteni, a Parkway Drive napjaink egyik legminőségibb koncertzenekara.
A szépen megtelt küzdőtéren egyszer csak megjelent a zenekar, akik csak úgy felzarándokoltak a fekete függönnyel elválasztott színpadra. Őszintén szólva erre nem számítottam, de meglepő és hatásos lépés. A színpadkép annyiból állt, hogy a fekete függöny előtti kis részre álltak Winstonék, addigra már Ben dobszerkója is felemelkedett a semmiből. Néhány másodperc csend, és indult a „Carrion”.
Szintén egy érdekes módja a bulikezdésnek. Szerény véleményem szerint a „Carrion” nem egy tipikus kezdődal, de azt kell mondjam nagyot ütött. Fura ezt így leírni, de kicsit talán megható is volt látni ezt az öt, csibészből rátermedt zenészekké avanzsáló brigádot, akik megtörhetetlenül és alázatos, „két lábbal a földön” hozzáállásukkal talán okkal váltak a metalcore esszenciális részévé.
A puritán, próbatermi hangulatot idéző „kisszínpadi” etapban elhangzott még a heroikus „Prey”, ami egyébként szerintem az egyik legütősebb koncertdal a slágeres oldalról.
Az igazi teatralitás valójában a „Prey” után vette kezdetét, mikor leengedték a függönyt, így a nagy feketeség után hirtelen scifi-be illő látvány fogadott. Mindenki elfoglalta a helyét, majd bele is kezdtek a „Glitch”, majd „Sacred” dalokba.
Már a koncert elejétől feltűnően erőteljes volt a hangzás, ami egyébként fenn is maradt az egész koncert erejéig. Hihetetlen tisztán szóltak a gitárok, Luke Kilpatrick és a zenekari agytröszt Jeff Ling elemükben voltak. A dob egyenesen levitte a fejem. Ben Gordon most is alázatosan, fegyelmezetten, és iszonyat stenkkel dobolt. Jia O’Connor hozta a szokásos battyogós mozgását, Winston McCall pedig még mindig egy állat. Nem is tudom, honnan van ennyi energiája ennek az embernek. Lehet, az ausztrál levegő teszi.
A zseniális zenélés és hangzás mellett maga a látvány, ami szerintem hatalmasat dob a produkción. A pirotechnika lassan már Rammstein színvonal, a fények konkrétan egy új világot nyitnak eléd, de még mindig a zene, ami hajtja az egészet.
Előkerültek tételek, mint pl.: a banda újkorának talán hitvallásként is szolgáló „Vice Grip”, vagy a szintén középtempós, menetelős „The Void”, vagy az abszolút közönséggelüvöltős „Idols and Anchors”
A best-of jellegű szettbe egyébként bekerült néhány retro PWD kuriózum is. Az alábbi dalok kaptak egy külön „retro-blokkot”, és összegyúrták egy terjedelmesebb egyveleggé: „Gimme a D”, „Anasasis (Xenophontis)”, „Mutiny”, „It’s Hard to Speak Without a Tongue”, „Smoke ‘Em If Ya Got ‘Em” és a klasszikus „Romance Is Dead”.
Valószínűleg az old school rajongók nem lehettek annyira boldogok a csonka blokk miatt, de ettől függetlenül kiváltképp jó volt hallani ezeket a dalokat a korai időszakból.
A megalomán, olykor Dűnét, máskor Mad Max hangulatot keltő látvány non plus ultrája talán a „Crushed” és az azt megelőző, Tommy Lee-t idéző dobszóló volt. Forgott, pörgött, emelkedett, ereszkedett, volt itt minden, mint a búcsúban.
Én azt mondanám erre a koncertre, hogy az egész egy emlékezetes pillanat.
Emlékezetes a látvány, a hangzás, olykor már szinte cirkuszias feeling miatt (táncosok, statiszták, vagy például a „Cemetery Bloom” vagy az epikus „Chronos” dalokban vendégeskedő hegedűs és csellista-lányok), illetve annyira hatásos, hogy kvázi azért éreztem, hogy egy pillanat alatt vége is lett.
Idén nehéz lesz kiválasztani az év koncertjét, de a Parkway Drive buli benne van a top 3-ban.
Innen is hatalmas pacsi a Concerto Music legénységének, hogy megteremtették nekünk ezt a zseniális eseményt.
Fotók:
Pásztor Csaba
További Parkway képek ITT
Amity és Thy Art képek pedig ITT érhetőek el.
