Az alábbiakban Rich Warddal a Fozzy és a Stuck Mojo gitárosával készült interjú fordítását olvashatjátok, melyet a OneMetal.Com készített. A fordítás a készítők engedélyével került fel az oldalra..
OneMetal: Beszélgessünk először a „Chasing the Grail” lemezről, amely máris elismerően nyilatkoznak a kritikusok. Számítottatok arra, hogy ilyen hosszú kihagyás után ilyen jó visszhangja lesz az anyagnak?
Rich: Semmire sem számítottunk. Ebben a szakmában a legjobb, amit tehetsz az, hogy a legjobbat hozod ki magadból minden egyes albumnál azért, hogy olyan anyag születhessen, ami valóban kifejez téged akár dalszerzőként, akár zenekarként, aztán lesz,a mi lesz. Pédául a legutóbbi Stuck Mojo albumnál olyan lemezt csináltam, ami szerintem tökjó dalokat tartalmazott. De a lelkem mélyén éreztem, hogy eléggé megosztja majd a közönséget, hiszen kissé letértem arról az útról, amin eddig jártam. Ennél az anyagnál viszont tudom, hogy a rajongótáborunk magját célozza meg. Szóval bíztam benne, hogy jól fogadják, de számítani nem számítottam semmire. Másrészről dalszerzőként és producerként valamennyire arrogánsnak kell lenned ahhoz, hogy kijelentsd, hogy „márpedig ezt majd valakik szeretni fogják”. Mindenki maga döntse el, mi tetszik neki, és mi nem. Nyilván én olyan felvételeket tudok csinálni, amiket én is meghallgatnék és amivel én elégedett vagyok, de a zene annyira szubjektív dolog, hogy el kell fogadnom, hogy ezt nem mindenki fogja majd szeretni. Ezzel meg kell barátkoznom. (nevet)
OneMetal: Érdekelnek egyáltalán a kritikák?
Rich: Hát, engem csak akkor érdekelnek a kritikák, amikor olyan véleményt olvasok, ahol egyértelmű, hogy nem hallgatták meg tisztességesen a lemezt, amikor összekeverik a dalcímeket és látszik, hogy valójában nem is a dalról beszélnek. Mint amikor olyanokat mondanak, hogy ez vagy ez a nóta „nem elég súlyos”, én meg azt gondolom, hogy „apám, ez az egyik legsúlyosabb szám a lemezről”
OneMetal: Ó, azok a lusta újságírók…
Rich: Igen, és ez tényleg dühítő, hiszen a mai médiában minden vírusként terjed, és rengetegen olvassák a kritikákat, de amikor valaki nem lelkiismeretesen végzi el a munkáját… Érted, én nem bánom, ha lealáznak, még akkor sem, ha nem értek vele egyet, hiszen mindenki véleményét tiszteletben kell tartani, de ha ezt nem megalapozottan teszik, ahogy mondtad, azok a lusta újságírók, na attól kicsit eldurran az agyam (nevet). Node, nagy fiú vagyok már, 41 éves, 16 lemezzel a hátam mögött, kaptam én már hideget-meleget, meg tudok vele birkózni.
OneMetal: Teljesen érthető, értem, mire akarsz kilyukadni. Szerintem a „Chasing the Grail” sokkal súlyosabb lett, mint az előző anyag, és a visszhangja is nagyobb, ez szándékos volt?
Rich: Inkább azt mondanám, egyszerűen ez jött. Igyekszem olyan zenét csinálni, ami összhangban van a mindenkori önmagammal. Az egyik legnagyobb hobbim mindig is a politika volt, tényleg érdekel, és bizonyos kérdésekben elég határozott véleményem van. Úgy értem, érzem a mostani politikai légkört Amerikában, és mit ne mondjak, elég gusztustalan. Mindkét oldalról, tök mindegy, hogy konzervatív vagy vagy progresszív, az egész nem más, mint egy gusztustalan, ördögi és tűrhetetlen játék. Elkeserítő dolgokat olvasok, pedig azt kell mondjam, hogy alapvetően tisztelem a különböző véleményeket és pozíciókat, egészen addig, amíg becsületesek és nyíltan felvállalják mindazt, amit csinálnak. Szóval agresszív hangulatban voltam, és ezért egy agresszív lemezt akartam csinálni, még akkor is, ha a dalszövegek semmiféle politikai utalást sem tartalmaznak, nagyon olyan állapotban voltam, hogy agresszív lemezt akartam. Szóval nálam ezt mindig a helyzet hozza, a személyes állapotom diktálja az anyagot. Nem úgy működik, hogy nekiülök és elhatározom, hogy na én most akkor egy súlyos lemezt fogok csinálni. Ez nem egy agytorna, ha érted mire gondolok.
OneMetal: Igen, igen, teljesen, de biztos vagyok benne, hogy valahol hallottam, hogy Chris (Jericho), hogy ti úgy dolgoztok, hogy ő adja a dalszöveget, Te pedig megírod hozzá a zenét. Ez most is így működött?
Rich: Igen is meg nem is. Tudod, hogy megy ez. Ha szomorúan ülsz be egy drámai filmre, maga a film is sokkal szomorúbbnak tűnik, mintha vidáman nézted volna. Úgy tűnt, az én elképzeléseim, és ahogyan én értelmeztem a szövegeket, nem mindig egyeztek meg Chris szándékaival. Szerintem ez a gyönyörű a dalszerzésben. Például, amikor Chris leküldte nekem a Southern Ballad szövegét a „Broken Soul” albumról, én pedig megírtam hozzá a dalt, valami olyasmit mondott, hogy „atyagatya, eszembe nem jutott volna, hogy ezt a szöveget te így értelmezed, mert nekem ez egyáltalán nem így jött le”. Szerintem ez egy érdekes feladat, de nem mindig így csináltam. Az „All that Remains” lemezen egyes szövegeket én írtam, másokat a banda többi tagja, de a „Chasin the Grail” esetében Chris már jóval a munkálatok elkezdése előtt megírta a szövegek majdnem 100%-át. Átküldte őket nekem, én meg kiválasztottam azokat, amikkel a leginkább azonosulni tudtam. Úgy olvastam őket, mintha kis történetek lennének, vagy versek.
OneMetal: Tehát ez teljes egészében az, ahogyan Te értelmezed az ő szavait?
Rich: Pontosan, és nem is akartam, hogy bármit elmagyarázzon nekem előre, látni akartam, mit jön át első olvasásra. Tök mindegy, hogyan írod meg a zenét vagy az egész Fozzy albumot, azt akarom, hogy a rajongók is saját maguk értelmezzék a dalokat, találják meg, mi az, ami az ő életükben is megvan. (nevet) Eléggé érzelmes ember vagyok, és ha egy olyan Pixar filmet nézek, mint az „Up”, bizony el tudom sírni magam, úgy értem, bizonyos dolgok nagyon meg tudnak érinteni, viszont megnézek olyan ultra erőszakos filmeket is, mint a „District 9″, ami a feleségemnek már túl brutális, de én elvagyok vele. Vicces, mennyire befolyásolják a személyiségünket a körülmények amikbe kerülünk, és a neveltetésünk. Érdekes szociológiai tanulmány, hogy ha veszel tíz embert, és eljátszol nekik egy számot, biztos, hogy legalább hat vagy hét teljesen eltérő értelmezést kapsz ugyanarról a nótáról, ami szerintem nagyszerű. Szerintem minden embernek magának kell megemésztenie a zenét és bármilyen más ú.n. „művészetet”.
OneMetal: Teljesen egyetértek veled. Én személy szerint nagyon sok bibliai utalást fedeztem fel az albumon. Például a cím is, a Szent Grál nyomában, annak a szimbóluma, hogy olyasvalami után törtetünk, amit valójában sohasem érünk el. Te már közelebb kerültél a saját célodhoz?
Rich: Hogyne. Abszolút igaz, gogy amikor elkezdtem olvasni Chris szövegeit, majdnem olyan érzés volt, mint megmászni a Mount Everestet, de nem arról szólt, hogy felérjünk a csúcsra, sokkal inkább a küzdelemről. Maga a mászás vált céllá, az okok megtalálása, az önmegvalósítás, saját fejlődésünk, hogy alázattal nézzünk tükörbe, tudva, hogy mennyi minden van. Látni a tükörképedet és eldönteni, hogyan tudsz tovább fejlődni, és elég nyitottnak és alázatosnak lenni ahhoz, hogy elfogadjuk azt is, hogy nem vagyunk tökéletesek. Szerintem sok ember számára ez a valláshoz vagy spiritualitáshoz köthető, de néhány ateista másképp értelmezi majd, mondjuk úgy, hogy humanista módon. Ez a természetes küzdelemről szól, amin mindannyian átesünk, hogy kik is vagyunk, és hogy hogyan juthatunk oda, ahova szeretnénk. Még akkor is, ha nem hiszel az isteni gondviselésben és a feltámadásban, még a hangyák, csótányok és patkányok létének is megvan a maga célja. Láthatod abból, hogy milyen szervezetten élnek, és hogy hogyan dolgoznak együtt, kolóniaként. Ahogy mindannyiunknak, akár hiszünk, akár nem, emberként tudnunk kell, hogy létünknek célja van, nem csak bolyongunk a világban amíg véget nem ér.
OneMetal: Pontosan. Érdekes, hogy ezt mondod, úgy értem, olvastam rólad, hogy a Stuck Mojoval nagyon mélyre süllyedtél, de most intelligensnek és filozofikusnak tűnsz, ami több, mint megdöbbentő. Mondjuk ki, a kezdet kezdetén a Fozzy gyakorlatilag egy vicc volt… nehéz út vezetett idáig?
Rich: Nos, természetes fejlődési folyamat volt, éppen csak tíz évbe került, míg ide jutottunk. 1999-ben alakultunk, az első lemezünk 2000 októberében jelent meg. És hát igen… Csupa móka volt és kacagás, nem is próbáltunk soha. Csak játszottuk a kedvenc számainkat és jól éreztük magunkat, haverok együtt, de efelett is eljárt az idő, és 2003 végén vagy 2004-ben jött el az a pont, amikor Jericho egyszer csak megjelent és azt mondta „Te, mi lenne, ha csinálnánk egy saját lemezt?” Erre én azt mondtam (nevet), hogy hát jó, de elég furán jönne ki, ha továbbra is jelmezben és álnéven lépnénk színpadra. Ekkor volt az, hogy „akkor próbáljuk meg, írjunk pár számot, aztán meglátjuk mi lesz”. Node én nem vagyok az a majd-meglátjuk-hogy-mi-lesz fajta, én azt mondom, vagy csináljuk, vagy ne csináljuk. Fekete vagy fehér. A szürke különféle árnyalataira nem vagyok kíváncsi. Szóval azt mondtam, hogy ha ezt akarjuk, akkor el kell kezdenünk próbálni, és csináljuk úgy, ahogy a Stuck Mojoban, úgy kell kezelnünk, mintha csak ez számítana. Akár valódi, akár játék, mármint nem azt mondom, hogy attól, hogy a móka kedvéért csinálsz valamit, akkor az már nem is lehet valódi, ha érted, mire gondolok. Vannak zenekarok, amik arról szólnak, hogy azután, hogy lehúztál negyven órát a héten a karrieredért, hétvégén összejössz a gyerekkori haverjaiddal és a kedvenc számaitokat játszátok. Ilyen volt a Fozzy, ez volt Jericho hétvégi hobbija, távol a WWE-től , valamint a mi hobbink is távol a Stuck Mojotól. És amikor ide elérkeztünk, azt kellett mondanom Chrisnek, hogy ezt csak alázattal lehet csinálni. Azt mondta, OK, ugyanis Chris egyik része nem tűri, ha nem veszik komolyan, úgy értem, neki ez volt az egyetlen zenekara. Egyrészről tényleg csak vicc volt az egész, de mivel az ő számára ez volt az egyetlen zenei önkifejezési lehetőség is, néha rájössz, hogy nem akarsz mindig vicc lenni. Jó dolog részese lenni egy viccnek, de nem akarsz te magad lenni a vicc.
OneMetal: Értem, mit mondasz. Az új lemezen van egy vendégművészetek is Jeff Waters személyében
Rich: Hát igen.
OneMetal: Ez honnan jött, ezzel ismét léptetek egy szintet?
Rich: Hét igen, talán nem is kell mondanom, hogy Jeff a világ legjobb hard rock metal gitárosainak egyike, mindemellett nagyon jó fej is. Én Chrisen keresztül ismertem meg, mindketten kanadaiak, és azt hiszem, egymás iránti kölcsönös tiszteletből vették fel a kapcsolatot. Waters mindig is bírta Jericho korábbi munkáit, Jericho pedig kőkemény Annihilator rajongó volt gyerekkora óta, így amikor elkezdődtek a „Chasing the Grail” munkálatai, és szóba került, hogy szeretnénk egy vendég-gitárost, a változatosság kedvéért, ketten egyszerre mondtuk, hogy Waterst akarjuk. Olyan volt, mintha a régi legjobb barátodat látnád viszont.
OneMetal: És milyen volt Zakk Wylde-dal dolgozni?
Rich: Nos, Zakk már szerepelt a 2005-ös albumunkon is, csak az volt a gond, hogy ez a lemez Angliában nem lett nagy siker. Az SPV adta ki, akik nem fogták fel, hogy a Fozzy nem csak egy covers banda, hanem már saját albumunk is van. Sosem karolták fel igazán ezt a lemezt, így sajnos folyamatosan az eladási listák alján szerepelt. Pedig szerintem Zakk élete legzseniálisabb szólóját tette bele abba a nótába, ami ezen a lemezen van. Nem is akarunk túl sok Zakk Wylde szólót a lemezen, mert mellette bénának tűnünk (nevet). Nem szeretnéd, ha a saját szólód 3-4 nótán belül követné Zakkét. Nyilván Jeff Waters zseniális zenész, de Zakk a világ két vagy három legjobb gitárosainak egyike. Szerintem a legnagyobbak Zakk és Doug Aldrich, Malmsteen, és John Sykes, de Waters is benne van nálam a top 10-ben, így valóban megtiszteltetés, hogy mindkettőjükkel együtt játszhatunk.
OneMetal: Teljesen egyetértek, Zakk mindenképpen ott van, hiszen ő volt az egyetlen, aki Randy Rhoads helyébe tudott lépni. 28 éve, hogy Randy meghalt
Rich: Így van, és ha megnézed a srácot, aki most játszik Ozzynak, nagyszerű zenész, nem azt mondom, de benne nincs meg ez a karakter. Zakk és Randy példaképek, ahogy ők játszanak, az olyan, mint egy ujjlenyomat. Olyan stílusuk volt, hogy az első öt hang után tudtad, ki játszik. Szerintem ez tesz valakit rock sztárrá, például, ha meghallod Angus Youngot játszani, nem kell szeretned az AC/DC-t ahhoz, hogy tudd, hogy ez Angus, ettől lettek ők valódi ikonok.
OneMetal: Elég régóta vagy a szakmában, mit tanácsolnál a mai fiatal zenészeknek?
Rich: Ó, ez nem egyszerű, nagyon megváltozott a szakma azóta, hogy mi elkezdtük. A kilencvenes évek elején, amikor mi kezdtük, úgy lettünk sikeresek, hogy beültünk egy 1977-es Dodge furgonba, és haza se jöttünk. Egyszerűen mindenhol játszottunk, és az USA elég nagy hely, így anélkül tudtunk turnézni, hogy többször visszatértünk volna ugyanoda. Anglia ennél sokkal kisebb, 3 vagy 4 hét alatt végig is lehet járni, de felszállhatsz a kompra és akkor előtted az egész kontinens, de nem vagyok benne biztos, hogy az még mindig működik. Nem vagyok benne biztos, hogy ismeretlen bandaként ez a legokosabb dolog, amit tehetsz. Manapság érdemesebb összehozni egy minőségi albumot, és hirdetni magad az interneten, aztán csinálj egy-két showt, és tedd őket különlegessé. Játssz olyan neves fesztiválokon, mint a Rock City amikor csak lehet, hogy ott legyen a neved, de koncentrálj a dalok és a felvételek minőségére. Manapság lecsökkent az emberek koncentrációs képessége, régebben csupán turnézással ki tudtál építeni egy rajongótábort, most ezt a dalaiddal tudod megtenni. Ha most visszatekintek (nevet), a mi dalaink nem voltak valami jók, de az élő fellépéseink fergetegesek voltak, és szépen lassan a dalok terén is elkezdtünk fejlődni. Most az olyanok segítségével, mint a Facebook, MySpace és Twitter, sokkal több lehetőség van arra, hogy a számaid elérjék az embereket. Ha van rá sanszod, hogy csinálj egy jól hangzó számot, akkor kezdésként erre kell koncentrálni.
OneMetal: Említetted a májusi angliai turnét, de úgy tudom, csak háromszor játszotok itt. Terveztek hosszab turnét is, vagy ez csak egy bemelegítés a fesztivál-szezon előtt?
Rich: Ó, jöhettünk volna játszani heteken keresztül, ha lenne rá lehetőségünk, de a mi Chris Jerichonk nehézsúlyú WWE-tag. Minden héten van televíziós elfoglaltsága. Úgy értem, hétfő és kedd éjszaka élő műsora van, szerda reggel pedig repülőre száll. Úgy tudom, közvetlen járattal érkezik csütörtökön Glasgowba az első koncertünkre, péntek este a Rock City-n játszunk, aztán átjövünk Londonba, lenyomunk szombaton egy matinét és egy esti bulit, vasárnap reggel pedig repül vissza Amerikába, hogy hétfőn újra adásban legyen. Ez mindannyiunkat fusztrál kissé, Christ is beleértve.
OneMetal: Hát igen, Chrisnek formában kell maradnia a „hétköznapi” munkájához, vigyáznia kell magára a turné alatt. Meg szokott állni közben egy-egy valódi „bulira”?
Rich: Chris valójában nagyon nagy parti-arc, aki szívesen marad a bárban még jóval a koncert vége után is. Úgy értem, ő tényleg élvezi ezt a fajta életet. Amikor a WWE-vel turnézik, amikor csak teheti, a barátaival ellátogat egy helyi banda koncertjére. 110%-on éli az életét akárhol is van, én meg inkább az a fajta vagyok, aki amint hogy vége a koncertnek és az utolsó ember is elment, keres egy jó kis kebabot, és hajnal egykor már ágyban is vagyok. Chrisnek egyszerűen olyanok a génjei, hogy nincs szüksége sok alvásra. Ha ő hajnal ötkor lefekszik, simán fel tud kelni reggel nyolckor vagy kilenckor. Én viszont zsörtölődő vénember vagyok, ha nincs meg a 7-8 óra alvás.
OneMetal: Szerinted ez Chrisnek felüdülés?
Rich: Biztosan az. Ez olyan, mint bármi más az életben, amikor valami újat tapasztalsz. Ezért szeretek játszani Angliában és Ausztráliában, mármint én Amerikában élek, és egy idő után hozzászokik az ember az otthoni dolgokhoz. Mindig jó új dolgokat és új kultúrákat megélni. Olyan, mintha valami felfedező lennék, aki korlátaitól megszabadulva fedezi fel az újat, és biztos vagyok benne, hogy ezt Chris is így érzi.
OneMetal: Úgy tűnik, jól fogjátok érezni magatokat odaát, terveztek-e fesztiválokat?
Rich: Amennyire én tudom, nem. Mostanra beszéltem fesztivál-szervezőkkel, és megteszünk mindent, de nem könnyű ezt összeegyeztetni Chris időbeosztásával. Úgy tudom, voltak ajánlataink.
OneMetal: Végül jöjjön az a kérdés, amit mindig felteszek… Ha Te írhattad volna bármelyik nótát a zene történetében, melyik lett volna az?
Rich: Hát, nekem a Back in Black, mert szerintem ez a rocktörténet egyik legnagyobb remekműve. Ezen kívül lehetne a Let It Be a Betalestől (nevet), pusztán a jogdíjak miatt is… A Let It Be bevételeiből rengeteg Back in Blacket meg lehetett volna írni… mondjuk a Back in Black feletti jogoknak is elég egészséges lehet a díja. De hát tudod, hogy megy ez, ha megkérdik, melyik albumon játszanál szívesen.. mindig olyanon, amit a legtöbben hallgatnak. Úgy értem, ha vendégszerepelsz egy lemezen, azt vagy azért teszed, mert hatalmas rajongója vagy az adott bandának, vagy azért, mert kitörési lehetőséget látsz benne. Egy szóló a Dark Side of the Moon-on nem volna rossz (nevet)
OneMetal: Nos, akkor a májusi Rock Cityn remélhetőleg újra láthatunk Titeket
Rich: Részemről a megtiszteltetés, köszönöm az időt, amit rám szántál, és a lehetőséget, hogy az olvasóitokhoz szóljak. A néhány hónapon belüli viszontlátásra!
