Tegnap Los Angelesben örök nyugalomra helyezték Lemmyt, a Motörhead december 28-án elhunyt frontemberét. A Youtube-on keresztül csaknem 300 ezren nézték, ahogy a szertartáson zenészek barátok, családtagok búcsúztak el tőle. Persze tudjuk róla, ha máshol is, de továbbra is tolja a rock’n’roll-t. Ezt csinálta, ehhez értett egész életében. És mindezt persze tiszta szívből, a zene imádatáért. Róla aztán tényleg elhittük, hogy hallhatatlan! Bármilyen kütyüt rakhattak a szervezetébe, maradhattak el bulik, azért az „öreg” mindig összekapta magát és nyomta a színpadon az ösztön szülte mocskos rock’n’roll-t. A nagy zenekaroknak mind van egy-egy ikonikus dala, amivel kapásból fel lehet ismerni melyik bandáról is van szó. A Black Sabbathnak a Paranoid, a Led Zepnek a Stairway To Heaven, az az AC/DC-nek a Highway To Hell a Deep Purple-nek a Smoke On The Water, és a Motörheadnek az Ace Of Spades. Ha már KlasszikuShock a rovatunk címe, sokak szerint alap lenne, hogy az Ace Of Spades lemezről írjak. Mivel azonban a cikknek szomorú apropója van, így azt a lemezt vettem elő, amely első „találkozásom” volt Lemmyvel. Ez pedig a Petőfi rádió ’A Heavy Metal kedvelőinek’ című műsorának és szerkesztőjének, Adorján Ágnesnek köszönhető. Mai napig előttem van, amint a beharangozó monológ után már nyomtam is a REC gombot a magnómon, hogy a felvételnek köszönhetően kismilliószor meghallgathassam az 1987-ben megjelent Rock’n’Roll-t.
A Motörhead korai éveit akár non-stop útkeresésként is jellemezhetnénk, bár tény, hogy Lemmy Kilmister a lehető leghatározottabb elképzelésekkel alapította meg a bandát, miután 1975-ben kirúgták a Hawkwindből. Nem akart mást, csak mocskos, gyors, agresszív rock’n’rollt játszani, a lehető leghangosabbat és legtöményebbet a világon. Nézzünk előzetesnek egy ki történelmet. A zenekart eredetileg Bastards néven alapította Ian “Lemmy” Kilmister, a Hawkwind egykori basszusgitárosa. A trió felállású Motörhead (Lemmy – basszusgitár/ének, Larry Wallis – gitár, Lucas Fox – dobok) első koncertjét 1975. július 20-án adta a londoni Roundhouse-ban. Még az alapítás évében (az On Parole album felvételei közben) csatlakozott hozzájuk Phil “Philthy Animal” Taylor dobos és az együttes ugyanezen évben változtatta nevét Motörhead-re. A némi koncertezés után összerakott debütáló album Larry Wallis gitárossal és Lucas Fox dobossal, majd a felvételek során őt váltó Phil „Philthy Animal” Taylorral ugyanakkor még nem tükrözte teljes mértékben a zenekar törekvéseit. A bemutatkozó album borítóján szerepelt első ízben a Motörhead jelképének számító, vicsorgó, agyaras koponya, Snaggletooth (magyarul: Csorbafog). A borítógrafikát Joe Petagno készítette, aki a későbbi Motörhead albumokon számtalan formában festette meg a figurát. A némiképp útkereső jellegű anyag olyannyira nem nyerte el a Motörhead első kiadója, a United Artists tetszését, hogy végül dobozban maradt. 1976-ot írtunk, ekkoriban került be a csapatba „Fast” Eddie Clarke gitáros, aki eredetileg második hathúrosként szolgált volna Wallis mellett, utóbbi azonban bemondta az unalmast. A zenekar innentől fogva hármasban játszott és kialakult a klasszikusnak számító felállás. Bár az egyaránt 1979-es kiadású Overkill és Bomber című lemezek növekvő népszerűséget jeleztek, az igazi áttörést mégis az 1980-ban megjelent negyedik, Ace Of Spades című album hozta meg számukra. Az viszont tény, hogy a stúdióalbumok tekintetében az Ace Of Spades szárnyalását jó ideig nem tudták visszahozni. Ennek több összetevője is volt, többek közt a tagcserék megrogyasztották a felépítményt, és nem épp a legerősebb Motörhead korongokkal léptek át a ’90-es évekbe. Lemmy természetesen maradt a régi, és itt volt még a régi szép időkből az őrült Phil „Philthy Animal” Taylor dobos is, ám gitárosi poszton a valamikor egykén pengető „Fast” Eddie Clarke-ot végül ketten is váltották. Utódjával, Brian Robertsonnal egy különleges, de abszolút alulértékelt album született, ez volt az Another Perfect Day. Elérkeztünk a banda legsötétebb időszakához. A lemezkiadójuk befuccsolt, Lemmynek pedig új tagokat kellett toboroznia. Noha a felállás Phil Campbell és Mike „Würzel” Burston gitárosok, majd a saxonos Pete Gill dobos csatlakozásával egy rövidebb átmeneti időszak után stabilizálódott, a zenekar kiadói- és menedzsmentproblémákkal küzdött, az 1986-os Orgasmatron lemezről pedig mindent elmond, hogy noha tele volt erős dalokkal, a pocsék hangzás jóformán az egészet hazavágta. Az Orgasmatron turné után a csapat szerepet kapott egy tipikus angol fekete komédiában. Az Eat The Rich című film betétdalai pedig nem csak az Orgasmatron lemezről lettek kiválogatva, hanem a film címéhez igazodva egy új Motörhead nóta is szerepelt a műben. Az Eat The Rich nóta pedig előfutára volt az 1987-es Rock’n’Roll albumnak, melynek felvételeihez a tékozló fiú, Philthy ’Animal’ Taylor is visszakerült a dobok mögé.
Még mielőtt rákanyarodnék a lemezre, azt a kis adalékot tudni kell a munkálat hátteréről, hogy az album kiadója, a GWR valójában a Motörhead menedzser Doug Smith kiadója volt. Igen ám, de Würzel egy ismerős ügyvéddel átnézette az összes szerződésüket és a paliról kiderült, hogy hosszú éveken át átverte a csapatot, saját zsebre dolgozott, miközben kifejezetten pocsék szerződéseket hozott nekik tető alá. Ráadásul a stúdióidővel is fukarkodott, így aztán a Rock’n’Roll album hangzása is olyan, amilyen. Lemmy annak idején így nyilatkozott a lemezről:
„A Rock’n’Roll nem volt több, mint egy demó. Egyáltalán nem volt velünk producer a stúdióban, és nevetségesen kevés időt kaptunk a munkálatokra: két hetünk jutott dalszerzésre, és alig több mint tíz napunk magukra a felvételekre. Az album ennek megfelelően pontosan úgy is szólt, mint egy közepes demó.”
Ettől függetlenül én mégis úgy tartom, hogy az album abszolút rendben van, és ha a két gitár nem is annyira vehető ki, azért a kellő tökösség megvan a dalokban. A Philthy dobjátékával induló címadó dal simán odaillik a klasszikus ’Head dalok közé. Lemmy előzetes elképzelései szerint egy zsigeribb, vissza-a-gyökerekhez anyagot akart elkészíteni, ami ugyanakkor elég fogós ahhoz, hogy végre komolyabb sikereket is elérhessenek vele. Épp ezért kislemezen is kinyomták a már említett Eat The Rich nótát. A Blackheart is tök dallamos, amit csak tetéz a tőlük szokatlan csordavokál. A Stone Deaf In The USA hatalmas riffekkel, szétcsúszó szólókkal és a szokásos feelinges Lemmy-szöveggel ellátott Motörhead-bomba, amely elsőre a fülbe ül, sokáig koncertfavorit is volt. A horrorisztikus farkasember vonyításos intróval kezdődő The Wolf nekem annyira nem jön át, kétségtelenül a banda egyik leggyorsabb szerzeménye. Szerencsére hamar el is száguld mellettem, aztán érkezik a Traitor, melynek riffjeit meghallva még ma is előkapom a léggitárt. A Dogsban aztán megint benne van, ami valójában a Motörhead: Lemmy eltorzult ábrázattal rekeszti ki magából a ráspolyos whisky-itatta hangokat, miközben a varacskos disznónál mocskosabban röfög, Phil Campbell pedig ugyanolyan energiával hegeszti a riffeket, és tolja jófajta szólóit, mint mondjuk húsz ével a Rock’n’Roll megjelenése előtt. Az All For You a könnyedebb dalokhoz tartozik. Tökéletes szerzemény, irgalmatlanul fogós vokállal dúsítva, ráadásul végig fokozatosan adagolják benne a feszültséget Campbell időről időre visszatérő, melodikus szólófutamaival. Elérkeztünk a lemezt záró Boogeyman-hez, ami szintén klasszikussá érett.
Ahogy elődje, az Orgasmatron, úgy a Rock’n’Roll sem fogyott kellően. A nyilatkozatokból mindig az jött le, hogy valahogy Lemmy sem komálta. Pedig szerintem, ha nem is feltétlenül ez „A” legjobb album a diszkográfiában, a lehetséges legjobbak között mindenképpen ott a helye. Aztán az is lehet, hogy csak a nosztalgia mondatja velem, hiszen, mint az írás beharangozójában is említettem, ez volt első találkozásom a zenekarral. Sajnos Lemmyvel már nem tudok összefutni, pedig nagyon készültem a haverokkal a banda tavaszi prágai koncertjére. Az élet, mint annyi mást, most ezt is keresztülhúzta. Karl May regényéből idézve, a rockikonok száma egy főre apadt. Az Utolsó Mohikán immár Ozzy. Szívből remélem, hogy őt még látni fogom, csak jöjjön már az a június. A pontszámról annyit, Lemmy munkássága miatt ez nem is lehetne kerekebb, de ha reálisan nézném, akkor is minimum egy erős hetes virítana a lap alján.
Pontszám: 10/10
Az együttes tagjai:
Lemmy Kilmister – ének, basszusgitár
Phil Campbell – gitár
Würzel – gitár
Philthy Animal – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Rock’n’Roll
02. Eat The Rich
03. Blackheart
04. Stone Deaf In The USA
05. The Wolf
06. Traitor
07. Dogs
08. All For You
09. Boogeyman
