A Five Finger Death Punch munkásságát az első albumuktól kezdve követem, az egyik legizmosabb és legígéretesebb zenekarnak tartom őket a mai mezőnyben. A Way of the Fist annak idején első hallásra megfogott, az első három albumukat rongyosra hallgattam. Volt már hozzájuk szerencsém fesztiválokon és előzenekarként, azonban mostanáig kellett várnom hogy főzenekarként láthassam őket. A tavalyi donington-i fellépésük alapján két-három éven belül akár főzenekarként is el tudtam volna őket képzelni a nagyobb európai fesztiválokon. Aztán kiadták a Got Your Six albumot… Kicsit elhamarkodottnak tartottam a lépést, a korábbi albumokhoz viszonyítva gyengébbnek érzem a lemezt. Vannak rajta kimondottan erős dalok (a Hell to Pay például az egyik legjobb amit valaha kiadtak), viszont az album felét semmilyennek érzem sokadik hallgatás után is. Remélem a következő stúdiólemezzel várnak kicsit és hagyják a dalokat tovább “érni”.
Amerikában ezt a turnét a Papa Roach és az In This Moment társaságában zavarták le, bíztam benne, hogy ugyanezt a csomagot hozzák majd át Európába is. (A Gravity-t élőben látni Jacobyval és Mariaval…) Az In This Moment helyett aztán a Devil You Know került bejelentésre, szintén jól hangzott. Az európai koncertek első fele korrektül le is ment, viszont a párizsi eseményeket követő terroristavadászat miatt kénytelenek voltak pár dátumot töröni. A londoni dátum előtt három nappal jött a hír, miszerint a Papa Roach és a Devil You Know nem lép fel, a Death Punch megtartja a koncertet a Skindred társaságába. A wales-iek nem akartak kihagyni egy ilyen lehetőséget, ezért kénytelenek voltak a budapesti fellépésüket határozatlan időre elhalasztani.
A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, reptéri biztonsági szolgálatok tanulhatnának a Wembley Aréna rendszeréből. A motozás és tételes átvizsgálás ellenére is teljesen gördülékeny volt a bejutás, az alaposság előtt kalapot le, senkiben fel sem merülhetett, hogy bármi balhé lehet az este folyamán.
Nyilván csalódás volt a Papa Roach hiánya, viszont a Skindred-nél aligha találhattak volna hangulatában jobban odaillő “pótzenekart”. Benji Webbe egy zseniális frontember, még azokat is képes ugrálásra bírni, akik sosem találkoztak a zenéjükkel. Az Under Attack nyitása utáni első perceket a közönség feltüzelésével töltötte, aki azt gondolná hogy a brit szleng szókincs beszűkült, annak ajánlom a YouTube-on keresztül Benji “motiváló” beszédeit. Egyesével és személy szerint osztja ki azokat, akik csak nézelődni ugrottak volna le. Ahogy a hangulat egy picit is elkezdett leülni Benji közbelépett, DJ Dan segítségével azonnal felpörgette a tömeget. Ez az elektronikus alapokra épülő reggae metal ötvözet élőben ellenállhatatlan, a dalok ritmusa magával ragad, nem értem miért nem találkozom sűrűbben olyan zenekarokkal, akik a Skindred hátszelén próbálnának karriert építeni. A Papa Roach tiszteletére a DJ eldurrantotta a Last Resort-ot, rákevert valami rettenetesen húzós ütemet, Benji becsatlakozott, ha a végeredményt bármelyik klubban lenyomnák éjfél környékén, hullámzana a tánctér. A Volume teljesen jól megfért a már klasszikus koncertfavoritok mellett, a Skindred-től megszokott pólópörgetős zárással rendesen feladták hangulat szempontjából a leckét Zoliéknak.
Rövid átszerelés után jött a Death Punch, a Lift Me Up-pal pedig ott folytatódott a buli, ahol a Skindred befejezte. A hangzás harapott, látvány szempontjából is kalapot le, a banda nem spórolt a fényekkel és a piróval, a színpad két oldalán pedig kivetítőkről lehetett közelről követni az eseményeket. Ivan az első pillanattól kezdve az utolsóig uralta a terepet, lenyűgöző frontemberi képességekkel született. Az egy dolog, hogy zenekarral a háta mögött teljes természetességgel levezényli a built, de még az akusztikus blokkok alkalmával sem jelent neki problémát egymagában megénekeltetni 12 ezer embert. Ez alkalommal a humorát is sikerült magával hoznia, pár fricskát eldurrantott a társak kárára a hangszercserék alatt. Nem maradhatott el az első sorral lepacsizás, illetve a kirakott zászlók dedikálása sem, az ilyen húzásokat ajánlanám minden zenekar figyelmébe. Nekik semmibe nem kerül, a közönségnek viszont rengeteget jelent. A basszeros Chris Kael-ről meg nem mondaná senki hogy nem őstag, nem csupán beilleszkedett, de nagyon komolyan hozzátesz a műsorhoz. Nagyon okosan felépítgette a saját kakakterét a zenekaron belül. Az a szakállszerkezet amit az elmúlt években összerasztásított önálló életet él, egyszerűen vonzza a tekintet. Jeremy ismét csontváznak öltözve hozta az alapokat a dobok mögött, Zoli és Jason pedig hiba nélkül riffelte végig a műsort.
A kezdés nagyon erősre sikeredett a Lift Me Up / Hard To See / Never Enough hármassal, aztán jött a Got Your Six, ami élőben is ugyanazt az érzést keltette bennem, mint lemezen. Gyenge. A Jackyll And Hyde-nál ugyanezt gondoltam, ráadásul ezt Jeremy dobszólója követte, ami meg is ültette a koncertet. A Burn MF aztán segített visszahozni a hangulatot, és innentől már semmi panasz nem lehetett a programra. A Death Punch erőssége mindig is a dalokban és a dallamokban volt, nagyon okosan építettek az együtténeklős megoldásokra. A Wrong Side of Heaven akusztikus elővezetése, vagy az ezt követő, szintén egy szál gitárral elkezdett Battle Born hatalmas hangulatot teremtettek, zúgott a kórus a teltházas arénában. A szokásos záró Bleeding tette fel aztán hangulat szempontjából i-re a pontot, az öngyújtókkal és telefonokkal csápoló teltházas aréna félelmetes látvány lehetett a színpadról.
Összességében ez egy nagyon jó koncert volt, viszont ahhoz képest, hogy milyen lehetőségek vannak a bandában, a kb 75 perces játékidőt elég sovány… A beiktatott dobszóló miatt különösképpen. Lehet nekem vannak túl nagy elvárásaim, de ha a Death Punch tényleg egy Download főzenekari lehetőségre pályázik, ahhoz hozni kellene a minimum 30 perccel hosszabb játékidőt. És akkor egyből bele lehetne rakni a programba az olyan hiányolt klasszikusokat mint az Ashes vagy a No One Gets Left Behind, az új lemezről pedig hiba kihagyni a Hell to Pay zúzdáját. Kíváncsian várom a folytatást.
